Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)
1871-05-05 / 36. szám
Brassó, 1871. Első évi folyam 3(1. szám. Péntek, május ű. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer kedden cs pénteken. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. Szerkesztői s kiadói szállás : Kenyeres Adolf ügyvéd i irodája, Nagypiaczon. Hirdetési díj: 3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségben és Römer és Kamner nyomdájában. Brassó 1871, május 3-án. A „Kronst'ádter Zeitung“ 69-ik számában a mi jó kollegáink megemlékeztek a Nemeréről és viribus unitis ki is tettek magukért. Tulajdonképen nem is volna miért hozzá szólni az egész okoskodáshoz, mert aligha volt valakire valami különös hatás- sal, hanem most különös dolgunk nem lévén, ebben az esős időben jobb hiányában erről is beszélgethetünk. Előre bocsájtjuk, hogy a Nemere bé- ke-tilinkója — des „Nemere Friedensschalmei“ •— czim alatt irt czikknek mesterei nem csekély hatásra számítottak. A jó kollegák nem óhajtottak kevesebbet kivinni, mint a Nemerét gyülöltté tenni, a románok és magyarok között kötött testvériséget megingatni és a német polgárokat à la Elsass és Lotharingia bekebelezni. Nem jól számítottak, kedves kollegák, mert hát mi esmérjük kenteket, s ha bár nem is vagyunk oly finom szervezetinek, mint mások, azért minket enyves vizzel, még piros csizmával még sem fognak meg. — A Nemerének mindazok, kik önző czélokat követnek, a Mutterlandot mindenek felébe helyezik és a meghagyás elől privilégiumokkal szeretnének takarózni, úgy sem barátai; de mi ezen egy perczig sem aggódunk, az ilyen barátokat mi szívesen oda engedjük Bismarcknak, ő talán még valaha hasznukat veheti. Román testvéreinknek volt alkalmuk megesmérni azon sireni hangokat, a melyeken önök zengedezni szoktak, nem szállnak azok az önök lépvesszeire. A velünk kötött testvéri viszonyt pedig mindaddig, mig látják, hogy mi minden önzés nélkül a szabadságért és egyenjogúságért küzdünk, szentnek fogják tartani és velünk lesznek bár mely körülmények között : ez teljes meggyőződésünk. Önök a német győzelmek óta nagy ostentatióval nevezik magukat „némete k- n e k“, de a mi német polgáraink látták a németeket, és ha jól tudjuk, az annektálás iránt nem éreznek egy cseppet is nagyobb rokonszenvet mint a szegény elsassiak. Testvéresülésünket pedig nehéz lesz a „pojanai fraternisálással“ egy kaptára ütni, vagy épen tréfának venni. Nézzenek körül. jó bácsik, a közöttünk és román testvéreink között létrejött viszony az egész hazában, sőt még Romániában is visszhangra és elösmerésre talált. E biz igy van, önöknek ez nem tetszik, de hát ki tehet róla, ez ellen nincs „privilegiu mft. Lévén tehát, hogy a románok és magyarok között tartott testvéresülési ünnepély nevezetesebb esemény, mint a milyennek önök szerették volna, hogy legyen, nem lehet tolakodásnak nevezni, hogy az ez alkalommal érzette nyilvánított hűségünket felséges szeretett királyunknak tudtára kívántuk adni, a mit is ő felsége talán azért, hogy nincsen annyira elcsépelve, mint másoké, köszönettel és kegyteljesen tudomásul méltóztatott venni. Furcsa dolog, hogy ő felsége azok iránt a honpolgárok iránt is, a kik közül egy-egy ezredben kettőnél több is van, a ki nem Írástudó, jó indulattal viseltetik. Most már térjünk által a német kérdésre. — Igaz, hogy Osztrák-Magyarország a porosz franczia háború alatt semlegesen viselte magát, és épen ezért nem lett volna egyik nemzetiségnek sem oka, a poroszok győzelmei feletti örömében diadal ünnepet ülni, valamint a többi nemzetiségek sem rendeztek halotti torokat. Kár bogy nem nevezték meg a helyeket, hogy a Lajtán innen és túl melyik számtalan helyeken rendeztek győzelmi ünnepélyeket. A hol tudomásunk szerént rendezve voltak, mindenütt fordultak elő némi tréfaságok. Pestre nézve megjegyezzük, hogy ott a győzelmi ünnepélyt idegenek rendezték, a kiktől azt rósz néven senki sem veszi, lévén, hogy tőlük semminemű hazafiságot követelni nem lehet. Önök a németegységért rajonganak, és tele torokkal kivánták Elsass és Lotharingia bekebelezését, mivel azok egykor a német császársághoz tartoztak. Hiszen önök nagy tudósok és igy azt is tudják, hogy Austriának egy része hasonlóképen a német császársághoz tartozott, és mind addig, a mig azok oda nem csatoltalak, a német egység nem tökéletes. De lássák önök, mi az osztrák-magyar birodalomból senki, még az önök és a német egység kedvéért sem adunk még egy talpalatnyit sem, és mind azt, a ki ezt tenni vagy csak engedni is akarná, legalább is rósz hazafinak neveznők és nem tartanók érdemesnek, hogy drága hazánk kenyerét egye. — . A mi a culturát illeti, megengedjük, hogy a németek szorgalmas jó polgárok, hogy tudnak olvasni és Írni, még azt is, hogy sokan közülők az első pillantásra megtudják különböztetni a bakk balhát a nyösténytől ; szóval, hogy sistematikus tu- dákos emberek. De ez még nem elég az üdvösségre, mert látják, erre a khinaiaki s képesek, hanem a mi a valódi nagy eszméket illeti, a világ szabadság előharczosa az a nép volt, a melyet önök oly szívesen ócsárolnak és Poroszország létre jövetele és terjeszkedése. (Történelmi correpetitió), irta a Denevér. Nem lesz érdektelen, Poroszország történetét, az elvitázhatlan tények lapjai közt fürkészve átfutnunk, — és habár- a jelenkorbani fájdalmas jelenségként feltűnt porosz karduralom, a szabadság elveivel még oly ellentétben áll ; — mégis tanuságos (habár nem minden lépten követésre méltó) Porosz- ország azon hat és fél százados pályafutása, melynek nyomán egy maroknyi barbár országocskából Europa egyik nagyhatalmává és a miveltség és polgárosodás czége alatt a német nemzet zsarnokává lett. — 1 erineszetes, hogy ezen katonai kényuralomnak vége is (talán hamarabb mintsem sejtjük) be fog következni, és hisszük, reményijük sőt óhajtjuk, bogy azon most a porosz sisak alatt egy prófonttá gyúrt de szabad eszméket kebelében mégis ápoló német nemzet, a Bismarkismusból a democratismusba lépve, az emberiség — — _ __ _ ___ __ __ _ no de ne prophetisaljunk, hagyjuk azt másokra, — pillantsunk a múltba. Az északi szlávok, különösen a lengyelek my- thologiája szerint, egy sarmatha fejedelemnek négy fia volt, u. m. : Czech, Lech, Pruss és Russ és ezek apjuk — akkor Dagynak képzelt — birodalmán megosztozván, Czech a csehek, Lech a lengyelek, Pruss a poroszok és Rusz az oroszok (de nem muszkák) ős apjaivá lettek vala ; — az igaz ezen mythos valóságát nem bizonyíthatni, mert négy hősünk jó keresztény fogalmak szerint pogány lévén, nem matriculáztattak. Annyi áll és a történelem lapjaiból kivehető, hogy a „Keleti tenger, Visztula és Memmel“ közti föld a X. század körül „Prucia, Prutenia és Borussia“ nevekkel neveztetett, és 927. évben állíttatott fel a német birodalomnak Borussia barbár népéi elleni megvédése szempontjából az „északi örgróf- ság“ Henrik (a madarász) német cszászár egyszersmind szász fejedelem által ; — t. i. az Oder vize partján lakozott szlávok részint leigázíatván, részint észak keletfelé „Borussiába“ űzetvén, midőn fővárosuk „Bronabór“ (brona-borona, bór gén: bru-erdö- fekete, sötét fenyves erdő-lengyelül) is elfoglaltatott s neve „Brandenburggá“ németcsitetett, (Hódvilág- Halvelagjen etc.) az örgrófság és idővel a „brandenburgi“ nevet vette fel, és az első örökös őrgróf 1133- ban Albrecht (der Bár) Ballenstädti gróf (később az anhalt — hamburgi hercegek ősapja) lett A „poroszok“ illetőleg „borussoknak“ a keresztény hitre való léritése érdekében már ezelőtt tétetett több kísérlet, — de ők kriv névvel címzett főpapjaik által vezettetve mindenkor ellentállottak még az erőszakos térítésnek is. Adalbert (a szent) prágai érsek, — ki I. István magyar királyt is megkeresztelte, — mint téritő a borussok közé menvén 997. év April 23-án, egy pogány pap által, ott hol ma Fischhaufen áll öletett meg. (Boleslav lengyel király Adalbert — lengyelül Wojeciech — testét kiváltván, azt a gneznai székes egyház sírboltjába temettette ; — hogy és miut került Adalbert koponyája az esztergomi érseki kiucstárba ? — Adalbertnek két koponyája volt e ? az illető egyházi okmánytárak volnának képesek felvilágosíthatni, de ez némely reliquiák alibijének történetéhez tartozik. Hason sors érte „Bruno“ apátot is, ki 1008 Márczius havában 18 kísérőjével együtt „Litvánia“ szélén öletett meg. Minekutána a szabadságukat és ősi vallásukat féltő borusszok, a térítési erőszakoskodások folytán vérszemre kapva, „a már akkor hatalmaskodó papi befolyás gyámsága alatt állott“ keresztény de „slav testvér“ szomszédjaik, különösen „Masovia“, a keresztény papság kiváló támasza ellen fordultak fegyverükkel, — utóbbi ország hercege „I. Konrád“, az azon időben „II. András magyar király“ által Erdélyből 1225. évben, szabadalmaikkal! vissza élés miatt elűzött „német lovagokat“ (kik az általuk birt Barcza vidékét a pápák birtokába adni akarták,) hívta segítségül, velük oly fonna szerződésre lépvén, hogy minden általuk Borussiaban történendő elfoglalás a rend örökös tulajdona legyen, valamint Kulm területe is ; és minckutánna a császár és pápa ezen szerződvényt megerősítették, 1230. évben jelent meg a Visztula mellett Balk Hermann a hadmester (Heermeister) 100 lovaggal s ezek apródjai valamint fegyverünkéivel, kiket majdan többen is követtek és kikhez nemsokára egész keresztes had csatlakozott. (Folytatása következik)
