Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Nagyszombat, 1916

Uj otthonunkban.

időn megállunk a középső kupolaépület előtt, amelynek homlokán nagynevű főpásztorunknak, az új főgimnázium megteremtőjének, hatalmas címere díszeleg, amely a tua luce dirigt jelige szellemében a világ világosságának verőfényes magaslataira emeli a gimnáziumot és konviktust, a tanítás és nevelés egymásba nyiló szentélyeit: úgy érezzük magunkat, mint a börtönéből szabadult sas, mely felszabadulva ütött-kopott ketreeének lidércnyomásaitól merész lökésekkel szárnyal a nagy méretek napsugaras atmoszférájában. A kik átéltük a boltíves, sötét, porfelhőkben úszó régi főgimnázium barlanglakó életét, s most az új főgimnázium szépséges arcának mosolyában gyönyörködhetünk, hymnuszt szeretnénk ze igeni, a Magnificat hymnuszát, amely felmagasztalásról beszél, azoknak íelmagasztalásáról, akik a sötét boltivek alatt sohasem csüggedtek, hanem kitartóan bíztak egy jobb kor hajnalhasadásában.

Vágyaink beteljesedtek. Most már egy fokkal erősebbnek érezzük magunkat. Igaz ugyan, hogy a nagy stilű épületszárnyak s a művészet finomságával kidolgozott diszterem még senkit sem avatnak fel lelki hőssé. A lelki nagyság nem a paloták, hanem a műveltség pillérein nyugszik. De az isigaz, hogy színek és formák nélkül rejtett kincs a szellemi műveltség. A mi ósdi gimnáziumunkban fél századon keresztül mindig magasan szárnyalt a szellemi élet, de a kontúr vonalakat egyre jobban nélkülöztük. Lelkesedtünk a színekért, rajongtunk a harmóniáért, de amikor a színekről beszéltünk, s a harmóniáról elmélkedtünk, úgy éreztük magunkat, mintha valaki egy nehéz szemfedőt borított volna orcáinkra : csak tört alakjában láttuk a szépet s vetületben a harmóniát.

Örüljünk tehát, hogy új otthonunkban hatalmasabbakká és gazdagabbakká lettünk ! S midőn a Magnificat hymnusát zengjük, gondoljunk mély hálával kegyelmes főpásztorunkra s mindazokra, akik a semmiségből kiemeltek s alázatosságunkban felmagasztaltak.

* *

*

X