Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Nagyszombat, 1897

27

Majd beállott az idő, a midőn e „vitales venae“ gyöngültek, már nem tudtak annyi anyagot befogadni, a menynyire világnak a folytonos veszteség pótlására szüksége volt.

nequiquam quoniam nec venae perpetiuntur quod satis est, neque quantum opus est natura ministrat. 2, 1141—2.

így lassanként beállt a hanyatlás, a mely mint Lucretius hitte, saját korában már javában pusztított. A régi kor roppant szörnyetegeinek helyébe gyönge férgek és rovarok léptek; a föld, a mely művelés nélkül oly bő gyümölcsöt termett, most alig fizeti meg a földműves fáradságos munkáját. (2, 1150 — 74.)

Látjuk tehát, hogy költőnket a világ keletkezésének, fejlődésének, majd hanyatlásának fölfogásában teljesen az emberi test analógiája vezeti. A földnek külső felületén pórusok vannak, a melyeken át lélekzik.

undique quandoquidem per caulas aetheris omnis

et quasi per magni circum spiracula mundi

exitus introitusque elementis redditus exstat. 6, 492—4.

A föld füvet, bokrokat hajt, miként a madáron toll, más állatokon szőr nő. (5, 788 — 91). S miként az állat, úgy a föld is szült, szillé az összes élőlényeket, köztük az embert, a ki „uterus“-ból született.

Ha meg akarjuk állapítani, mint fogja föl Lucretius a világ helyzetét a végtelen űrben, kettőt kell szem előtt tartanunk. Lucretius hallani sem akar a világmindenség középpontja félő irányuló nehézkedésről:

illud in his rebus longe fuge credere. Memmi, in medium summae, quod dicunt, omnia niti atque ideo mundi naturam stare sine ullis ictibus externis. 1, 1052—5.

Vagyis minden nehéz test egyaránt tör lefelé s igy azt hihetünk, hogy Lucretius világa szüntelenül lefelé esik a végtelen Űrben. De viszont nem szabad megfeledkeznünk