Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Nagyszombat, 1893
65 római egyház és szerzetesei, hanem mint az arabok, önmaga eszközölje. A középkorban ugyanis az összes intézményeket a keresztény vallás szelleme hatja át, összes politikai, társadalmi és közgazdasági problémáit ezen alapon látjuk szervezkedni. Az egyház féltékenyen őrizte befolyását és beleszólt minden állami ügybe, mely az alattvalók ténykedésében nem a keresztény elvek megvalósitását czélozta. Viszont pedig elvitázliatlan a pápaságnak abbeli törekvése, hogy a középkori rendek és néposztályok valamint az országok egymáshozi viszonyának létrehozásában az igazságot és méltányosságot igyekszik érvényre juttatni. Hogy mindezt a keresztény vallás, illetőleg ennek Rómában vallott tanai alapján, az csak természetes. A pápaság jogos tudatában volt isteni küldetésének és pedig nemcsak a hit igazságainak megállapításában, hanem annak eldöntésében is, hogy a társadalom és egyes ember ténykedései mikor egyeznek meg hitével s mikor nem. VII. Gergely ,,dictatus“-aiban1) már világosan ki van mondva a pápa tévedhetlensége a keresztény vallás hit és erkölcsi tételeire nézve, természetes tehát, hogy az eretnek tanokkal szemben vallott s tanúsított eljárását ép annyira az igazság szolgálata képezi, mint amennyire a keresztény erkölcsösséget védelmezte, midőn azt minden káros behatástól oltalmazta. Ilyen káros behatás gyanánt állott pedig előtte az izlam keleten és a klassziczismus pogány szelleme nyugaton. Magatartása tehát mindkettővel szemben arra törekedett, hogy őket ártalmatlanná tegye. A romanismust könnyű volt ilyenné tenni. Ez már csak holt emlékeiben létezett: az írott klasszikus müvekben és a nem írott mo*) L. Mon. Gregoriána II. Kiadta Iaffé (Bibi. rorum germ. Berolini 1865) a 175. lapon. Az egyik tétel: „Quod romana ecclesia nunquam erravit, nec in perpetuum, scriptura testante, errabit“. Hogy pedig a „romana ecclesia“ nem az egyházmegyére, hanem a pápaságra vonatkozik, azt e kifejezés használatos volta és a contextus kétségbevonhatlanul bizonyítják, О
