Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Nagyszombat, 1893
№ ban, csakhamar felkeltve a régiek és a világi papság féltékenységét és irigységét. Alig félszázad múlva már pericula novissimorum temporum-nak nevezik őket, mint akik miatt „sokan a nemesek közül is, saját papjaik elhagyásával, ezeknek a praedicatoroknak gyónnak, mi által nem kis mértékben csappan meg a püspökök tekintélye.“1) A - dominikánusok közül egy aquinoi szt. Tamásnak, a frau- cziskánusok közül pedig egy szent Bonaventurának sikerült csak elhallgattatni őket. A XIV. században azonban már e szerzetes rendek is elvesztik lábuk alatt a talajt, megcsapja őket is az uj szellem s épen a francziskánusokból kivált minoriták közül akadnak a pápaság leghevesebb támadói, hogy megvédelmezzék a császárságot XXII. János szerencsétlen fran- czia politikája ellen. Egymás ellen pedig thomista és sco- tista czimen vívják az elkeseredett thelogiai harczot, melynek lefolyása Luther fellépésében bírja végkifejlődését. A szerzetesi intézmény kapcsán a lovagság intézménye köti le figyelmünket. Kettős természete az egyházi és világi elem azonos törekvésének kifejezője, sőt ameny- nyiben itt csak „egyházi“ lovagrendekről beszélhetünk, a középkori egyházi és világi élet kapcsolatos megtestesülését látjuk bennük. A profán lovagi szellem eredete, amennyiben ez pusztán a hősiesség, bátorság kifejezése, időszerint meg sem állapítható. A római társadalomban ép úgy meg volt az ordo equester, mint a germán népeknél a Gefolgschaftok. Csak midőn a liarczászati igények — különösen a pogány magyarok ellen — sürgetővé tették, hogy a germán hadseregben az úgynevezett Reiterdienst önálló hadtestet képezzen és speciális szolgálatokat végezzen, akkor jelenik meg a keresztény hiibér államban ez intézmény mint életpálya, melyre az ifjút, mig „lovaggá“ ') Párizsi Máté e mondását id. Bapaics E.; Egyet. egyh. tört. II. 318 1.
