Állami gimnázium, Nagykikinda, 1903
Értesítőnk első lapját szenteljük a kartársi és baráti kegyeletnek, mellyel intézetünk elhúnyt jelese, Ivuts István emlékének áldozunk. Többszörös fájdalom hatja át keblünket, midőn felidézzük emlékét. Sajnáljuk benne az élte delén elhúnyt férfit, ki munkaszeretetével és jeles képzettségével intézetünk fényét és jó hírnevét csak növelhette volna. Sajnáljuk benne az ifjúság őszinte jó barátját, szerető édes atyját, ki nemcsak a tudományok virágait ültetgette odaadó jó indulattal növendékei zsenge keblébe, hamm szerető gondossággal készitgette elő őket az élet sikamlós útjára azáltal, hogy a becsületesség, a jó erkölcs s az erény fáklyáját is igyekezett meggyujtani lelkűkben. Sajnáljuk benne a gyöngéd érzelmű, kartársat, ki soha egyetlen szóval, egy tekintettel meg nem sértette volna kollegáit, útmutatással, buzdítással, támogatással istápolta a fiatalokat. S többen könnyezzük benne a szerető jó barátot, kinek őszinte ragaszkodására mindenkor számíthattunk. S csakis az őszinte szeretet hangján emlékezhetünk meg róla s azt a szeretet ő maga gyújtotta meg szivünkben. Most egy éve dehogy gondoltuk volna, hogy ez a tanév ilyen gyászt hoz reánk. Az év végén a becsületes munkás nyugodt lelkiismeretével szorítottunk kezet, hogy ki erre, ki arra keressen munkája után üdülést. Derült kedéllyel búcsúzott tőlünk megbol- dogúlt kartársunk is erősitgetve, hogy ezt a vakációt ő is alaposan föl szándékozik használni; nagyon jól érzi magát. Mikor azonban a kötelesség szava újból egybegyüjtött bennünket, egjdkünk-másikunk otyan különös fakó szint fedezett fel az arcán, mely a belső Kiits István emlékezete. 1851-1903.
