Állami gimnázium, Nagykikinda, 1903

bajnak félreismeri]etlen jele. Magunk között beszélgettünk is erről, anélkül azonban, hogy valami komoly aggodalmat tápláltunk volna egészségi állapota felől. Szeptember 15-én azonban elmaradt az iskolából; régi gyomorbaja alkalmatlankodik, — ez volt az általános vélemény. Egy kis pihenés, egy kis diéta majd helyrehozza. Múltak a napok, hetek, hol jobb, hol kedvezőtlenebb hírek érkeztek. Mikor meg-meglátogattuk, mindig azzal a reménnyel búcsúztunk tőle, hogy pár nap múlva már jó egészségben lógjuk őt viszontlátni körünkben. Később komplikációk állottak be; már már azon is túl volt. Egyszer azután, mint derült égből a villám, talált bennünket a hir, hogy állapota hirtelen rosszra fordúlt olyannyira, hogy orvosa is föladta a reményt. És hiába volt minden önfeláldozó ápolás övéi részéről, hiába volt a specialista gyógyász, egy hét alatt, december 4-én megölte öt a baj, melyből már évekkel előbb a sir széléről rántották vissza.

Egy lelkiismeretes munkában eltöltött életpálya zárult be az ő elköltözésével, a az isteni Gondviselés kifiirkészhetlen rendelkezése folytán, — korán zárult be. Féríikora delén, 52 éves korában, szakasztottá ki a halál szerető családja köréből. S ha fájó szivvel vesszük körül egy elaggott, nagy időt élt kedves halottunknak sirhalmát, kinek emberi számítás szerint is, meg voltak már számlálva a napjai, mennyivel inkább kell, hogy fájdalmas érzés hassa át keblünket annak a ravatalánál, kit erőteljes férfikorában, munkaerejének és munkakedvének teljében tör le a halál fagyos keze; kit bármi áron megváltottak volna szerettei a halál öleléséből, s tehetetlenül kellett végig nézniük halálos vergődését. Igaz, hogy Isten akaratán való megnyugvással kell tűrnünk a reánk nehezedő látogatásokat; de azért mégis, önkénytelenül is utat tör magának a gondolat: miért kellett épen ennek megválnia az élettől, kinek működéséhez még mindig sok reményt fűzött a társadalom; holott annyian vannak, kik maguk is örömmel üdvözölnék a megváltó halált, s kiktől környezetük is könnyebben válna meg. De hát legyen Isten akarata, nekünk nem marad egyéb hátra, mint megőrizni a boldogultnak emlékét.