Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1940

Ujházy Sándor

pett. A nagykárolyi járás tűzharcosainak első szervező tisztje lett, a levente bizottságnak vezető, mozgató tagja és az athletikai klubnak ügyvezető elnöke. Mindezeknél nagyobb fontosságot tulajdonított azonban másik hősi tettének. Annak, hogy szembenézvén minden veszéllyel, román származású iskolaszolgájával megmentette a kivonuló románok elől a régi, volt piarista gimnázium vagyonát. A tanítást csakis így lehetett azonnal megkezdenünk. Ugy látszik, hogy felsorolt előbbi érdemei mellett a bevonuló katonai parancsnokság éppen ez utóbbi nagy érdeme miatt bízta meg a magyarrá lett állami gimnázium ideiglenes igazgatásával. Hogy mennyire önzetlenül látta el hivatalát, mutatja az, hogy amikor a piarista rendtől küldött új igazgató megérkezett, így sóhajtott tel: »Hála Istennek, csakhogy magyar piarista tanárok kezébe adhatom át az iskolát!« Nem várt kitüntetést, még csak köszönetet sem. Visszatért művészi katedrájára, hogy minden idejét és tehetségét a felszabadult magyar iljúság lelkének nemesítésére áldozza fel. Vidáman, áldozatrakész lélekkel viselte a nap terhét. Ha tanárhiány volt, tanított ő németül, románul; ha kellett testnevelést is. Az elmúlt, csúnya télen azonban kínzó fejfájások gyötörték. Erős hülésnek tulajdonította a fejfájást. Tanártársainak sohasem panaszkodott Annál kevésbbé mutatta tájdalmát szeretett tanítványai előtt. LJjházv Sándor a szenvedések elviselésében is hősnek mutatta magát. Csak kedves kis családja vette észre, hogy nagy fájdalmában egyre sűrűbben kapa fejéhez, és csak a legmeghittebb barátainak árulta el, hogv fájdalmai mindegyre súlyosbodnak. Szeretettel vigasztaltuk: »Elmúlik a láz, és akkor megszűnik a fájdalom is I« A láz elmúlott, de a fájdalmak egyre csak erősbödtek. Ekkor kezdett derengeni megboldogult tanártársunk agyában egy végzetszerű, szomorú jóslat. Az orosz hadikórházban egyik kezelő német orvosa mondotta neki: »Megmentettük az életnek, de 25—30 év múlva kínzó fejfájásai lesznek. Akkor majd azonnal klinikára menjen!« Csak a tanév végét akarta megvárni. Únszolásúnkra, kérésünkre mégis csak elment a klinikára, Háromheti kínos vizsgálat alá vetették a klinikán, de látogatói előtt sohasem panaszkodott. Inkább csak élcelődött. Amikor elérkezett a műtét napja, a nagybetegek szentségeivel megerősítve békésen várta Isten rendelését. Isten rendelése az volt, hogy csak holtan lássuk viszont kedves barátunkat. Holttestét a gimnázium tornacsarnokában ravataloztuk fel. A gyászszertartást a gimnázium hittanára végezte. Ugyancsak ő mondotta a gyászbeszédet is eltávozott barátja ravatalánál: Édes Gyermekeim ! Mélységes gyászunkban résztvenni kívánó Keresztény Testvéreim I Amitől tartottunk, bekövetkezett. Elment a drága, jó tanár úr. Bevonult az égi regimentbe. Kedden hajnalban fél 2 órakor örökre megszűnt dobogni egy ideálisan önzetlen és feddhetetlenül becsületes magyar