Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1940

Ujházy Sándor

szív, amely csak szeretni tudott és hinni, remélni egy szebb, boldogabb magyar jövendőben. Szomorú látvány hervadásában, végkimerülésében látni az elaggott tölgyet. Ágai egymásután sorvadnak el. Lassan, részletekben hagyja el a vigor, az életerő. Ennél is szomorúbb, amikor életének derekán hirtelenül roppan össze ismeretlen okból a sudár fenyő. Ez vala a Te sorsod is, édes Bajtársam, drága jó Barátom, néhai jó Ujházy Sándor Tanártársunk. Kereslek az iskolában, mint lelkemnek a felét. Kereslek, mint segítő társamat, és nem talállak, seholsem talállak. Oh, úgy fáj a mi szívünk, a lelkünk meg elborul, amikor tragédiádra és kedves kis családod tragédiájára gondolunk. Ha a harcok vihara, amely körülöttünk ádáz erővel tombol, ragadta volna el nemes lelkedet, oh akkor, akkor is mérhetellen lenne a mi keservünk, de legalább vigasztalna bennünk az a tudat, hogy úgy haltál meg, ahogy magyar szokott. Ott künn a vártán, ahol annyiszor álltál,