Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1940

Az iskola múltja és legújabb története a román megszállás alatt

vinni ünnepélyesen, hogy a magyar keresztény ifjúságnak szakadatlan időkig védője legyen, himnuszának hangjai mellett: O páter parvulorum Norma virtutum . . . 1922—1923. tanév végén megszüntették a helybeli polgári iskolát is, és a két épületet felcserélték olyképen, hogy a piarista gimnáziumot áttelepítették a polgári iskolába, mostani helyére, mert ez tágasabb és internátus számára is van hely benne, azt pedig a volt piarista gimnázium helyére. Áthurcolták az új helyiségbe a piarista gimnázium öszszes felszerelését is, ami rengeteg pusztítással és kárral járt. Hurcolkodás közben sok tárgy, különösen könyv, elveszett, amit persze nem is bántak. A levéltárt és könyvtárakat felhurcolták a padlásra, ahonnan tüzelőnek használtak fel és csak az nem vitt ezekből a könyvekből, aki nem akart Lehetett látni megcsonkított példányokat fűszerkereskedésekben és sok helyen még ma is vau belőlük. Mentettek jóindulatú barátaink, tanítványaink is belőlük. Ezekből kaptunk is már vissza. Ezeknek a könyvtáraknak csak egy jelentéktelen kis töredékét, lexikonokat és hasonlókat tartottak meg saját használatukra. A többi szertár anyagával már jobban törődtek, mert arra szükségük volt. Ez jórészt ma is megvan, noha súlyos kár, rongálás, hiány érte ezeket is. Az optikai szerekből hiányzanak a lencsék. Az anyakönyveket megtartották az irodában. Az intézet Ertesitő gyűjteménye teljesen elveszett. A levéltár megmaradt részét a padlásról lehoztuk és így új rendezésre vár. Igy berendezkedve megnyitották az 1923—1924. tanévet. Ezzel csak annyiban foglalkozunk, hogy lássuk, milyen szellemmel indultak, mit tanítottak volt és kényszerből most az ő iskolájukba járó tanítványainknak a magyar múltról és az Ő jövő célkitűzéseikről, Pteancu Sándor törekvése sikerült, amit élete főművének, és nagy hazafias cselekedetnek tekintett. Erre büszke volt, és egy akkori tőlük átvett magyar szem és fültanú tanár erről írásban ezeket mondja el nekünk. A következő évek egyikében egyik ellenőrző látogatása alkalmából megtartott tanári értekezleten Pteancu Sándor főinspektor ezeket mondotta: „Uraim 1 Miként legyünk jó románok ? Megvilágítom a magam életével. Önök ugyanis legnagyobbrészt nem idevalók. Én mint szegény oláh gyerek kerültem ide a piaristák gimnáziumába. Szorgalmam, szerénységem révén annyira szerettek a tanárok, hogy a piaristák valósággal tenyerükön hordoztak ós igy elvégezhettem az iskolát úgyszólván egy bani kiadás nélkül, Igy lehetővé tették, hogy azzá legyek, ami lettem. Uraim! Minden okom meg van arra, hogy hálás legyek egykori Alma Materem irányában. Es mégis mit tettem ? Azt az iskolát, amely engem keblén melengetett, felnevelt, az első alkalommal ezzel a saját öklömmel zúztam agyon. Erre büszke vagyok és leszek, míg élek. Össze kellett zúznom, mert mindenkor a magyarság vára volt, összezúztam, mert útjában állott arománságnak itt a határon. A románság csak akkor lesz erős, ha elsöpörjük az utolsó magyar nyomot is erről a vidékről. Igy keletkezett a Vasile Lucaciu Líceum Nagykárolyban. Azért kapta ezt a nevet, mert Lucaciu volt az, aki hasonló módon küzdött ezen a vidéken a románságért és igy megérdemli, hogy nevét örökítse az intézet." Akár Herostrates, aki Artemis templomát gyújtotta fel, hogy így tegyen szert hírnévre. Nem hinném, hogy minden román