Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1940

Gyakorlati életpályák

korlati pályára : kereskedőnek, iparosnak kénytelen menni és a szülők ebben nem akadályozzák, akkor sokszor örömmel rájön, hogy ez éppen neki való. Lássunk ilyen megtörtént eseteket. Egy törvényszéki elnöknek a fia a tanév végén megbukott. Természetesen a törvényszéki elnök-apa nem tud fia számára más jövőt elképzelni, más pályát, mint az övéhez hasonlót. Ezért fiát minden módon erre is neveli, taníttatja, tán sok áldozattal is, csakhogy sikerüljön. De nem sikerül, mert a fiú nem halad. Most az utolsó ijesztő eszközhöz nyúl, asztalos inasnak adja a nagy szünidőre, meghagyván a mesternek, hogy csak bánjon vele szigorúan mint más, tán szegény, • közönséges emberek gyermekével szoktak. így is történik. A gyermek nem is nagyon szabódik. El is megy, beáll és él, dolgozik mint más inas, tanonc szokott élni, de mindig jó kedvvel, akármit, bármilyen szolgai munkát is biznak rá. Elmúlik a szünidő, kezdődik az új tanév. Az apa most megy fiáért, azt hivén, most már megtört, és nehezen várja, hogy ismét iskolába járhasson. De éppen az ellenkezője történik : a fiú nem akar menni, maradni akar a talált pályán, neki ez tetszik, ez neki való. Mit volt mit tenni, az okos apa belátta, ha izlése ellen is volt, hogy csakugyan az lesz a helyes, ha otthagyja és legyen belőle művelt, boldog asztalos mester. Ez szerencsés gyermek volt. Egy másik eset. Debrecenben annak idején volt két zsidó tanítványom. Az egyik egy szegény özvegyasszony gyermeke volt több testvérrel, a másik egy gazdag bankár fia. Mindkettő egy osztályba járt és letették az érettségit A bankár fia, módjában lévén, kiment tanulmányai folytatására Németországba és Berlinben közgazdásági tanulmányokat végzett. A másik annyira szegény volt, hogy még hazai egyetemre sem tudott beiratkozni. (A debreceni mostani egyetem akkor még nem volt meg). Középiskoláit is csak azért tudta elvégezni, mert helyben tanulhatott bármilyen szegényes családi körülmények között is. Mit volt mit tenni, érettségi bizonyítvánnyal beállott tímár inasnak. Debrecenben, ahol természetesen sokan ismerték, és tudva, hogy mint kisipari üzem, az nem valami tiszta mesterség Ki is tanulta mesterségét, de nem elégedett meg ottan szerzett tudásával. Elment Budapestre, ahol tovább képezte magát benne. De nem állapodott meg itt sem. Következelt Bécs, noha mint debreceni zsidó fiú nem tudott németül. Itt tovább tanult, képezte, tökéletesítette magát szakmájában, amelyben most már alig végezte a durvább munkákat és megtanult németül. Most már még nagyobb ipaii központokba vágyott, ahol még többet tanulhat. Útja most már Svájcba, innen Olaszországba vitte, ahol megtanult olaszul és itt taníttatta két nővérét mint egyetemi orvostanhallgatókat a saját költségén és itt ki is taníttatta őket keresetéből, amely bizonyára már jóval több volt, mint egy átlagos tímárlegényé és végül kikötött Párizsban, hogy iparában a legnagyobb tökéletességig vigye. Itt megtanult franciául is, és elsajátított mindent, ami a bőripari szakmából még megtanulni valója volt. Persze nem szabad gondolnunk, hogy minden ilyen simán ment, amint most itt törekvésének eredményeiben röviden előadtam. Bizony ezen évek küzdelmesek voltak Honnan tudom mind ezt róla ? Történt egyszer, Párizsban, tán dolga után jártában, találkozik az említett bankárfiú földijével és osztálytársával, és éppen a Notre-Dame templom elé ér-