Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1940

Ujházy Sándor

szembenézve bátran a kósza halállal. így azonban csak alig tudunk belenyugodni lesújtó, nagy veszteségünk érzetébe. — Nagyon sokat vesztettünk távozásoddal, édes Sándorom! Vesztett a magyar haza, melynek Te hűséges, rendíthetetlen, vitéz katonája voltál: »Szeretve mind a vérpadig.

8 — Oh, ki tudta volna előre megmondani, hogy az az ostoba, buta kézigránát, mely fejsebesülésedet okozta, most negyed század multán jön el Hozzád keresni vérdíját. Vesztett az elnyomott, megnyomorított magyar társadalom, melynek fáklyavivője voltál rabságunknak 21 esztendeig tartó sötét éjtszakájában; Kanóc-része, gyújtó zsinóra, hogy lángra lobbantsad a megalvadt honfivért. — Még csak nyugalmas sarkot sem kerestél, hol félénken megvonjad Magadat, hiszen Tied volt a lápi róna, Tied volt annak minden egyes temploma. A lápi mezőkön, mint szenvedélyes vadász ébresztgetted titokban a zöldbe szökő magyar reményt. Környékbeli templomainkban pedig, mint templomfestő fehér és piros színeiddel ecsetelted Istenbe vetett hitünket és szeretetünket. Vesztett a magyar szépművészet, amelynek úttörő lantosa voltál itt a hepe-hupás, vén Szilágyban és Szatmárban. Elloptad fiatalabb korodban, mint tájképfestő Isten nagy templomának, a természetnek a színeit, hogy később harmonikus lelkedben szivárvány-színekké varázsolván azokat, visszaadjad a Mindenható apró kis házainak, mint templomfestő Vesztettek a tanítványaid, akiket úgy szerettél, mint édes gyermekeidet, a nagykárolyi piarista gimnázium tanulói, akiket apai szigorúságoddal és szereteted melegével vonzottál magadhoz. Vesztett ez a megrövidült és a Te távozásoddal megtizedelt tanári kar, amelynek összekötő kapocsa és mindene Te valál. A mi vesztességünk mégis eltörpül és semmivé lesz, amikor elhagyott, kihűlt, kedves kis családi tűzhelyedre, édes kis árváidra gondolunk, akiknek apukája, napja, tündöklő szemefénye Te voltál, a minta családapa, aki csak ebben a szűkebb családi körben érezted Magadat igazán odahaza. Minta férj és minta családapa! Ebben a lesújtó gondolatban álljuk körül ravatalodat. És keressük az üdítő forrást, hogy abból bánatos lelkünket felüdíthessük: »Oh, mert ily sebre hol van balzsam-ír ?« Te nyitottad meg ezt a forrást, élet és halál hatalmas Istene, kinek ítéletei kifürkészhetetlenek, és útjai megvizsgálhatatlanok. Istenünk, hatalmas Úr! A Te katonád volt a mi elköltözött barátunk is. A kafurnaumi századas unokái közül való, akik a hitet és a katonai becsületet mindig össze tudták egyeztetni. A kafarnaumi századosnak sziklákat mozdító nagy hitével ő csak két országban hitt: Mennyországban és Magyarországban. Alázatossága és szerénysége is olyan volt, mint a kafarnaumi századosé, akitől a szentmisénknek »Domine, non sum dignus^-át tanultuk. »Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj« ! Ez volt elköltözött barátunknak is utolsó szava és végső meggyőződése. A kafarnaumi százados hitével hitte a lélek feltámadását és az örök életet. Bevallom, Uram, Neked, és nem tagadom: Hitt ő egy másik feltámadásban is, Magyarország feltámadásában. De kérve kérünk, Uram! Bús magyarok imádkoznak: ne tulajdonítsad ez neki beszámítható, megbocsáthatatlan, nagy bűnéül, hiszen magyar ember volt, »az embereknek