Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1915

Vidákovich Dániel: Alázatosság és szerénység

bíborossá akar tenni, de Kalazanti szent József latba veti minden ékesszólását, míg végre sikerül elhárítani a magas tisztséget. Szinte hihetetlenül hangzanak ezek a dolgok, de ne feledjük, szent cselekedte ezeket! A mai magas állásokért, kitüntetésekért törtető és tülekedő szerénytelen világunkban szinte kételkedve hallgatják a hiteles bizonyítékokat a fülek. Ma nemhogy könyörögnénk személyünk elmellőzése érdekében, hanem még a legigazságosabb elmellözés esetében is zugolódunk, panaszkodunk. Manapság önmagunkat annyira szeretjük, hogy elkeseredünk, ha megfeledkeznek rólunk, ha nem akarnak minket észrevenni. Ma még a jócselekedetek malmát is a szerénytelenség vize hajtja, a hiúság garatjára a túlbecsülés búzáját öntjük azután, hogy ezt a kegynek, elismerésnek malomkövei a kérkedés, nagyzolás, rátartiság lisztjévé őröljék. Sok cselekedetünk rugója ma már nem a kötelességérzet, hanem igenis a feltűnni, pompázni akarás, kevélykedés, no mert csak azt az egyet óhajtjuk száz esetben kilencvenkilencszer, hogy észrevegyenek. Csak a szerénytelen óhajtja, hogy minden áron észrevegyék s éppen ezért felhasznál minden eszközt, minden utat-módot céljainak elérésére. Kényszerit mást arra, hogy őt bölcsnek, nagynak, jónak, igaznak, puritánjellemünek, értékesnek ismerje el. Még akkor is szerénytelenség ez, ha valóban rendelkezik az illető azon kiváló tulajdonságokkal, hát még akkor, ha e tulajdonok hiányzanak s mégis görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy más földre hulljon előtte, a képzelt nagyság előtt. Van a mai kornak egy nagy szofizsmája: szemérmes koldusnak iires a tarisnyája. Ebben a világ azt akarja ügy látszik kifejezésre juttatni, hogyha az ember nem élelmes, ha nincs nagy hangunk, öblös torkunk, tág tüdőnk arra, hogy a világot irántunk való osztatlan bámulatra ordítozzuk, eltűnünk a szürke tömegben, legyünk bár okosak, legyünk bár minden erényben csillogók, legyünk bár nem közönséges lelki tulajdonokkal birók. Szóval a világ attól fél, hogy minden homályban marad, véka alá rejtetten marad, ha szerények vagyunk s azoknak maradunk. Pedig ez nem igaz! Az igazi tehetségnek, jellemnek nem kell reklám, síp, dob, trombita, cégér! Az igazi tehetséget és jellemet az alázatosságban, szerénységben hamarabb lehet felfedezni, észrevenni, mintsem gondolnánk. Egy hiba azonban az, hogy a világ a felfedezett tehetségben, igaz érdemekben, az alázatosságban mást lát, mindent roszra magyaráz. A szerényt megvádolja visszavonultsága miatt hiúsággal, önteltséggel s azt hiszi, hogy a szerény és alázatos éppen azért tartja magát távol sok mindentől s igy az emberektől is, mert magát különbnek tartja, mert környezetét lebecsüli, lekicsinyli s nem tartja magához méltónak. Az alázatos és szerény éppen erényeiben győzedelmeskedik, mert míg a nagyhangút, a mellét folyton döngetőt . az első alkalmakkor szájtátva bámuljuk, csodálkozásunkban szuperlativuszokban beszélünk róla, piramidálisnak, kolosszálisnak, zseniálisnak, észbontónak minősítjük szavait, cselekedeteit, később lassankint alábbszáll a varázslat, kutatunk, mérlegelünk, gondolkodunk, Ítélkezünk, összevetünk s aztán a kétszer kettő négy bizonyosságával rájövünk a szemfényvesztésre, csalafintaságra s teljesen kiábrándulunk a maga-magát istenitett nagyságból. Az alázatos persze olyan, hogy nem botlunk bele, csak figyelmes utánjárással lehet őt felfedezni, kiismerni. Eleinte idegenkedünk tőle, talán kicsinynek minősítjük, de jobban foglalkozva vele, beszédeivel, jellemével, cselekedeteivel, mind inkább, napról-napra értékesebbnek találjuk, mind több és újabb vonzó vonást fedezünk fel benne s mikor már egészen megismertük, mikor már szive mélyére, agy-