Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1915

Vidákovich Dániel: Szózat a közönséghez és a tanulóifjúsághoz

szor ahelyett, hogy az akadályokat lerontanák az emberek, még mesterségesen igyekeznek felállítani az akadályokat, melyek erősebbek a drótsövénynél, a farkasvermeknél és aknamezőknél. Még menthető, mikor az akadályok felállitásásában tudatlanság nyilvánul meg, mert ekkor a világosság befogadására alkalmassá lehet tenni a kemény koponyákat, de mikor az akadályok felállításában szándékos rosszakarat nyilvánul meg, ott nincs mentség, mert lehetetlenség felvilágosítani az önteltségből és akaratosságból, ross májuságból eredő keményfejüséget. Pedig Uram Istenem ez volna a cél, hogy életre keltsük a gyermekben szunnyadó, lappangó értékes erőket s a gyermeknevelés terén a háborús évek hatását itt a front mögött a nemes értékek csiszolásában kellene fellelnünk. És sajnos, a sok-sok emberi nemes tulajdonság, lelki érték köziii csak kettőnél látjuk a fényesebbé válást, a magasztosulást, az értékesebbé alakulást, ezek a vallásosság és jótékonykodás. Hogy mik a rugók ez értékek csiszolódásában, most mellőzzük. Nem látjuk azonban a csiszolódást a megelégedés erényében. A társadalom elégedetlen elemeinek egy híján száz százalékban az elégedetlenség csiráját ott leljük föl, hogy megfelelő és kellő időben az emberi értelem, sziv és akarat nem harmonikusan fejlesztetett, csak felületes volt a lelki, szellemi és akarati érték-erőknek kifejlesztésére irányult, vagy maga a nevelendő állt és áll ellen, tilán különféle ráhatások miatt, talán emberi tekintetekből az értékessé való átalakítás munkájának. Nagy bűne a társadalomnak az, hogy sok esetben glorifikálja a talmi tehetségeket, máskor meg arravalóság nélkül erőltet embereket bizonyos munkakörben. Azután azt se feledjük, hogy igen sokszor magunk vagyunk okai az elégedetlenségünknek, mert összehasonlíthatjuk magunkat másokkal, ilyenkor a mérleget rendesen a mi javunkra billentjük, no mert emberi gyarlóságból magunkat a valónál többre becsüljük. Máskor az elégedetlenséget az emberek lopják be lelkünkbe. Az érdemetlenül történő felkarolás és mások gyenge értékeinek mértéken felüli túlbecsülése, az értékesség gondolatának beleszuggerálása szinpátia révén másokban ugyancsak elégedetlenség forrásává szokott lenni. Mig az első esetben rendetlen önszeretet, önistenitésröl beszélünk, az utóbbi esetben földi bálványok, cseréplábon álló földi bálványok felállításáról lehet szó. És ha ugy az egyik, mind pedig a másik esetben beáll a csalódás, degradálódunk, bekövetkezik a magasztalók eltávolodása, az emberből kitör a keserű elégedetlenség, mert magunk ekkor sem ismerjük be kicsinyszerüségünket, hanem csökönyösen megmaradunk a félreismertségnek hangoztatásánál, annyira beleéltük magunkat képzelt nagyságunkba, hogy csak egy a vigasztalódás, a keserű panaszolkodás a minket meg nem értő világ ellen. Sokszor az önfejű, akaratos vagy erőltetett pályaválasztás az oka az elégedetlenségnek. Hány elégedetlen hivatalnokból lett volna kiváló kereskedő, de nem lett, nem lehetett, mert jobban eltöltötte elméjét a kényelmes, fejtörés, lótás-futás, gondnélküli jövőre irányult vágyakozása, mintsem ráért volna arra gondolni, hogy tulajdonképpen mik is az ő képességei, mire is volna neki hajlandósága. Hány kereskedőből lett volna nagyszerű tisztviselő s a tudományos pályán hivatását nemesen betöltő ember, ha megadatott volna az alkalom, szellemi értékeinek teljes kifejtésére. Hány papból lett volna jó gazdálkodó vagy más pályán működő, ha esetleg szülei nem erőltetik a hivatásnélküliség dacára erre a pályára s viszont hány földművelőből vagy kézművesből lett volna Krisztus szive szerinti lelkipásztor, de nem lett, nem lehetett, mert szükség volt reá odahaza a gazdaság körül, a műhelyben s