Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1915

Vidákovich Dániel: Szózat a közönséghez és a tanulóifjúsághoz

Szózat a közönséghez és a tanulóifjúsághoz. (Évzáró be zéd, tartotta a főgimn. 1916. évi május hó 20. tartott ünnepélyén Vidákovich Dániel igazgató.) Mélyen tisztelt vendégeink, kedves ifjúság ! Nemrégiben a következő sorokat olvastam : „Hasson át mindnyájunkat, kivétel nélkül, az a tudat, hogy a gyermek sohasem volt annyira legfőbb értéke a nemzetnek, annyira legfőbb biztositéka nemzeti jövőnknek, mint ma. Értsük meg mindnyájan, hogy a gyermek gondozása, féltése, helyes nevelése a legmagasabbrendü kötelesség". (Kolozsvári hirlap.) A küzdő seregek megmentői a nemzeti létnek, a jövendő férfiak fenntartói, felvirágoztatói kell hogy legyenek a Hazának. Most, mikor látjuk, hogy éppen a nemzetet fenntartó elemek javakorbeli férfiai közül és a felserdült ifjúság közül szedi legtöbb áldozatát a háború, valóban megszívlelendő, hogy a jövendő munkaerő formálását hogyan végezzük. Pusztul a munkaerő s e pusztulásban minden rangú és rendű, ugy szellemi inint fizikai munkaerőt képviselő társadalmi réteg bőven szerepel a veszteségi kimutatásokban s éppen ezért nincs oka egyik elemnek sem arra, hogy szemrehányással illesse a másik elemet atéren, hogy kik hoznak nagyobb véráldozatot a Hazáért. Arányos a szellemi energia vesztesége a fizikai energia veszteségével, egyformán küzd az arisztokrata és polgár, felnőtt korú és felserdült ifjú, a hivatalnok és földműves, a kereskedő, iparos és tudományos pályán működő, egyházi és világi férfiú, vallás és nemzetiségi különbség nélkül. Ha az összehasonlításokban a részvételi arányossági faktorokat kiszámítjuk, legfeljebb egy vagy két egész százaléknyi az eltérés, néhol azonban alig egypár tizedpercentes differenciát találunk, amely különbségek a nagy számok törvényein belül elenyésző csekélységek. A főcél mindezektől eltekintve jelenleg az, hogy a különféle életpályákon működő rétegekben felmerült veszteségek pótlására alkalmas, tetterős, munkaszerető utódok lépjenek. Erre kell tehát nevelni az ifjúságot. Csak ha tetterős, munkaszerető utódok lépnek az elődök nyomdokaiba, lehetünk nyugodtak afelől, hogy mindnyájan becsületesen végeztük el a munkát, hogy mindnyájan lelkiismeretesen teljesítettük honfiúi kötelességeinket. E munkát három tényező kell hogy végezze: a család, az iskola és a társadalom! Ennek a három nevelő tényezőnek össze kell fognia, egybe kell forrnia, mert csak a közös, vállvetett munka hozza meg a kivánt sikert. Mihelyest az egyik a három közül lanyhán teljesiti kötelességét a gyermeknevelést illetőleg, vagy ferde nézetek emlőin táplálja az ifjúságot, abban a pillanatban szerte foszlanak nemzeti reményeink. És valóban, érezzük is, hogy a három tényező nem tud, nem akar harmonikus munkát végezni, mert egyik autentikusabb nevelő akar lenni a másiknál. Forrongás van a felfogásban, a cél kitűzését és eszközök megválogatását illetőleg, szinte ki nem tölthető, át nem hidalható az űr a szélsőségeknél. Az egyszer kimondott véleményt egyik sem akarja megváltoztatni, merevségéből egyik sem akar engedni s a „csak azért is" beledobása az eszmék csatájába, meghozza a maga szépséges és gyönyörűséges gyümölcseit, melynek végelemzésben a gyermek vallja kárát s így közvetve a Haza ! Erezzük, hogy szinte szizifuszi a munka s alig kecsegtet némi reménységgel, mert annak, hogy a gyermekből szép lelkületü, nemes gondolkozású, tartalmas, rátermett, ügybuzgó, hitéhez hü, erkölcseiben feddhetetlen jellemű ifjút képezzünk, ezer meg ezer akadálya van s igen sok-