Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1914

I

5

az ő felebarátját, mert csak testi sebeit gyógyilgatja, a lelki sebek orvoslását elhagyja, pedig erre is kötelezett a jótékonykodó. A humanizmus az emberben csak élő-lényt lát, a karitász az emberben a Teremtő képmását látja. A caritás nem beszéd, nem érzelem — mondja Giesszvein — hanem a komoly tettek sorozata. Végül az is nagy baj, hogy az emberek összetévesztik a karitászt az alamizsnálkodással. A karitászból mint őserényből folyik az igazi alamizsnálkodás. A karitász tehát szülője az alamizsnálkodásnak így ez utóbbi amannak gyermeke, a szülő és gyermek pedig különböző fogalmak. A humanizmus csak részvét, megindultság, könyörületesség, jótékonykodás igazságérzet nélkül, sokszor puszta megszokás. A karitász nem más mint ezek mind, párosultan igazságérzettel. A karitász egyenlete tehát a következő: humanizmus igazságérzet. A humanizmus azoknak is ad, kiknek nem kellene adni, a karitász ellenben csak azoknak ad, akik reászorulnak — mondják sokan, mivel pedig sokszor nehéz megítélni ki a reászoruló, megtörténik, hogy a karitász kizár olyat aki reászorul, míg a humanizmus azáltal, hogy mindenkinek ad, ezzel eléri célját, mert minden reászoruló kap, szóval kapjon a méltatlan is, de kapjon mindenki ezek mellett aki reászorul.

Első pillanatra a mélyebben nem gondolkodó kész az ítélettel: hát hiszen akkor a humanizmus több a karitásznál. Nem ! A méltatlant mindig ki kell zárni, a valóban reászorulót pedig a karitász mindig megtalálja, mert eszközei olyanok, hogy erre képes. A jótékonykodásból pedig ki kell zárni azokat, akik hivatásos koldusok, sőt bűnös dolog alamizsnálkodással mások züllését előmozdítani. Karitászban a jószándék ez: a valóban érdemes és a valóban reászorultat segítsük, segítségünk tárgya pedig egyaránt legyen annak testi és lelki jóléte. Kant kizárja eleve a jószándékot; szerinte nem hajlamból, nem lelkesedésből, nem szerétéiből kell cselekedni valamit, hogy az erkölcsös legyen, hanem kötelességből, az abs: >lút-parancs iránt való engedelmességből. Eszerint amit mi szeretetből cselekszünk, tehát karitászból, amit mi részvétből tehát humanizmusból cselekszünk, azok mind hiábavalók, Kant szerint érdemet nem szerző cselekedetek, sőt végelemzésben erkölcstelenek. Ez a tanítás felháborító is, lelketlen is, hiszen a társadalomnak testvériségre, szeretetre van szüksége. Ma energikus, tettekben megnyilatkozó karitászra van szükségünk, sőt ily időkben a fél-emberszeretetlel, a humani í- niussal is megelégszünk. Nagyobb jó híján a kevésbbé tökéletes jóval is meg kell elégednünk.

A mai társadalomnak oly testvéries szeretetre van szü sége, mely egyaránt küzd a fizikai és erkölcsi nyomor ellen, amely szeretet nem keres feltűnést, amely nem habozik a névtelenség, miatt, amely nem riad vissza a sokszor súlyos áldozattól sem. Legyen a szándék tiszta, becsületes, jó — ez a fontos a jótékonykodásban.

A névtelenség, a feltűnést nem keresés éppen úgy hozzátartóznak a jószándékhoz, mint a szenvedéshez a türelem. Sokat lehetne vitatkozni a jótékonyságról és annak gyakorlási módjáról, mérlegelni azt, hogy melyik módja jobb a gyakorlásnak. Ä lapokban olvasom hogy sokan vitatkoznak erről a thémáról, s a vitatkozók sokszor fordulnak a szerkesztőségekhez döntésért. A sok felelet általában a következőket mondja : mindenféle adakozásnak megvannak az árny és fényoldalai. A titokban gyakorolt jótékonyság hangoztatása alkalmas arra, hogy sokan, a fukarak ezen ürüggyel kivonják magukat az adakozásnál, alkalmat ad nagyon sok visszaélésre, azután meg a titokban gyakorolt jótékonyság nem buzdít másokat a jócselekedetek gyakorlására. A fitogtatással való adakozás hibás, mert kiaknázza a nyomorúságot saját cél-