Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1914

б

jaira, dicséretet akar szerezni vele, esetleg számít kitüntetésre, címekre, síb. Én azt mondom, est modus in rebus. Az arany-középszer itt is alkalmazandó.

Adakozni sokfé!ekép lehet, de a művészettel való adakozás ismérvei azok, amiket elmondottam. A művészettel adakozó nem protestál azellen ha a nevét kinyomtatják, nem zúgolódik ha nevét elhallgatják. Nem haragszik meg azért, ha kérdik: mennyit adtál?, de nem is keresi a beszédfordulatot, hogy az ő adakozása szóba kerüljön. A művészettel adakozó türelmes szelíd, sokat elnéz és megbocsájt, másoknak ha támadják, egyik fülén bebocsájtva másik fülén kiereszti, ha jócselekedeteit dicsérik. A művészettel adakozót teljesen kielégíti annak a tudata, hogy Isten szándéka szerint valóban jót cselekedett. A tudat ily magas fokára azonban a legtöbb ember képtelen felemelkedni, éppen ezért nehéz művészettel adakozni, jótékonykodni, irgalmasságot gyakorolni. A jelen időkben nem kívánjuk, hogy így adakozzanak, így jótékonykodjanak az emberek, megelégszünk a művészieden jótékonykodással is, megbocsátjuk a hiúságot az adakozásnál, megbocsátjuk a fitogtatást az adakozásnál, szemet hunyunk ha látjuk az elöretörtetést, elismerés-keresést stb. Sokat elnézünk a nagyobb cél érdekében, hiszen éppen a karitász az, mely sokat megbocsájt, még azt is megbocsájtja, ha valaki csupán csak humanizmusból cselekszik, mert a karitász maga kipótolni igyekszik a humanizmus jótékonykodásainak fogyatékosságait.

Egy császárról beszélik, hogy birodalma fővárosában jótékony intézményeket akart felállítani úgy azonban, hogy ezekre ne a befolyt közadók jövedelmei fordíttassanak. Az emberekhez fordult, rendjeleket, címeket, rangokat, kiváltságokat osztogatott pénzért, úgy azonban, hogy ezek által másokat polgárjogaikban meg ne sértsen, másokat meg ne rövidítsen. A befolyt pénzből szegényházakat, árvaházakat, kórházakat, iskolákat és más jótékony intézeteket építtetett, ám az épületekre csillogó betűkkel ezt íratta föl: Emelte az emberi hiúság az emberi nyomorúságnak. Oh bár sok-sok olyan hiú ember volna a földön, aki vagyont áldozna így föl azért, hogy minél több jótékonyság minél több könyöriiletesség lenne gyakorolható a földön. Az ily hiúságot megbocsájtjuk, mert boldogság fakad nyomába. Az ily hiúság képes volna a boldogság fogalmát ismertebbé tenni. A boldogság terjesztése érdekében mindannyiunknak meg kell hozni az áldozatot, a bcldogságért be kell fogni saját énünket is a közjótékonyság szekerébe, nekünk mindnyájunknak szolgálnunk kell a társadalomnak. Ha már más inditó-ok nincs a könyörü- letesség fölkeltésére, a makacsul ellenálló mellének kell szegeznünk a 42 cm-es kaliberű argumentum-ágyút, t. i. ezzel kell érvelnünk. Hogy várod te Istentől azt, hogy a te kérésed meghallgassa, mikor te nem hallgatod meg a szegények, a szükséget-szenvedők, az arra reászorulók könyörgését.

M. tiszt, közönség, kedves ifjúság! Mindenki a maga módja szerint jótékonykodik. Mi tanítványainkat állítottuk sorompóba a jelen alkalommal, hogy ezen ünnepély rendezésével közreműködjünk a jótékonyság szent nevében, s áldozatot hozzunk szeretetből, karitászból a jótékonyság oltárára. Úgy veszem észre, hogy tanítványaink jól oldották meg a feladatot. Hiszen oly lelkesen dolgoznak itt a pódiumon a közreműködők vezérükkel, hogy szinte öröm nézni, hiszen oly lelkesen éljeneznek, tapsolnak ott a háttérben többiek, hogy lelkesedésük minket is elragad. Érzem, hogy tanítványaink cselekedete a jótékonykodásban ma művészies, mert felismerem mind a négy, jellemző vonást cselekedetükben. Isten-adta tehetségükből, Istentől nyert adományaikból adnak, azon tudatban cselekesznek. hogy nemcsak könyörületesség, hanem az igazság folyományának is kell lennie a jócselekedetnek, látom: gyor-