Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1907

Erkölcsi nevelés a családban

azt fogom mondani: „Nagyon hangos" — akkor visszafordulsz, még egyszer bejösz csöndesen és halkan teszed be az ajtót. Ha vendégünk van, akkor természetesen csak utólag mondom azt neked." Ki vonná kétségbe, hogy a fiú most bensejéböl kiindulva fogja megtanulni az ajtóval való helyes bánásmódot.*) Az anya itt háromféle pedagógiai szempontot alkalmazott. Ezek a következők : Először is bátorította a fiút, amikor az a helyest tette s ez hasonlíthatatlanul hatásosabb a gáncsolásnál, ha a helytelent cselekszi — mert hisz ép azáltal Ítéljük el leginkább a hamisat, hogy kiemeljük a helyest. Másodszor kapcsolatba hozta a zajtalan ajtónyitást és csukást a fiúnak lovagiasság után való vágyakozásával. Ki nem szeretne nemes lenni ? Harmadszor felajánlotta a fiúnak segítségét, hogy az jó föltételét szokásává tehesse. Felteszi, hogy nem ő az, aki hibájáról le akarja szoktatni, hanem hogy a gyermek maga akarja ezt s ő csak segit ebben. íme még egy példa a második szempont megvilágítására. Egy fiú hajlik az ivásra. Ebédnél szeretne folyton inni és sohasem kaphat eleget. Az atya látja, hogy itt egy veszedelmes hajlam van érőfélben. Szigorúan megtiltja a fiúnak az ivást s a legkisebb mértékre szorítja azt. Segit ez? Bizonyára nem. Az atya nem keltette fel a fiúban az érdeklődést vágyának elfojtása iránt. Titkon kárpótolni fogja magát — vagy pedig később az egyetemen. Ajánlanám, hogy az atya a fiúval az „Önuralom" c. fejezetben felhozott példák szellemében beszéljen — s emellett a szomjúságot egyelőre nem is említi, később azonban egyszer az ebédnél igy szól: „Nesze, itt egy tele pohár, megengedem, hogy megigyad, de szeretném egyszer látni, vájjon tudsz-e magadon uralkodni." A szerző emlékszik, hogy evvel a felszólítással, melyet az erkölcsi öntevékenységhez intézett, több izben fényes sikert ért el. De hasonló eljárás és rábeszélés igen fontos félénk gyermekeknél is, akiket arra akarunk rábírni, hogy idegeik fölött uralkodjanak. Vegyük pl. azt az esetet, hogy egy gyermek fél a vihartól s nem akar egyedül maradni a szobában addig, amig villámlik és mennydörög. Mi itta teendő? Egy újabb irány igy szól: „Ez beteges, gyújtsunk világot, tegyük meg a gyermek akaratát s maradjunk nála, mig a zivatar elvonult." Egy régebbi irány azt mondaná: „Semmi esetre se engedjünk, hagyjuk a gyermeket kiabálni, mig fel nem hagy, vagy pedig fenyegessük büntetéssel — és hajtsuk is végre." Mindkét irányzat részben helyes belátáson alapszik, de azért mindkettő egyoldalú. Annyi igaz, hogy az ilyen félelemérzeteknél beteges gyöngeségről van szó. Az égiháború túlságos mértékben zavarja meg a gyermek idegrendszerét. Ha most még az atya is menydörögve rátamad, ez a gyermek gyengéd idegeinek oly megrázkódtatása, ami a legszomorúbb következményeket vonhatja maga után. Már az is veszedelmes, hogy korholás nélkül ugyan, de egyedül hagyjuk. A felvett esetben ugyanis a gyermek csakugyan nem tud megmérkőzni a zivatarral. Hisz különben nem lepné meg a vak rémület. Evvel szemben azonban nem az a helyes, hogy a gyermek akaratát, azaz akaratgyöngeségét dédelgessük, hanem hogy rásegítsük igazi akaratra, hogy belsőleg megerősítsük a vihar ellen — s ez ismét csak nyugodt megbeszélés utján lehetséges, miközben az anya gyermeke ágyánál ül s kezét az övében tartja. Körülbelül a következő szellemben: *) „Ajtóval való bánásmód" ilyen cini alatt lehetne beszélgetést folytatni fiúkkal és leányokkal — beszélgetést szemléltetéssel. A fent emiitett szempontokhoz járulna aztán még az is, hogy különös elővigyázattal nyissuk az ajtót befelé is, nehogy meglökjünk valamely gyermeket vagy esetleg kiüssük a cseléd kezéből az edényeket, továbbá hogy az ajtót még egyszer olyan halkan tegyük be, ha pirongatnak bennünket vagy ha valamely kérésünket megtagadják — és mindenekelőtt: hogy egyáltalában mindig be is csukjuk az ajtót és hogy mily jelentősége van ennek a gondosságnak az ember egész egyéniségére.