Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1907

Erkölcsi nevelés a családban

kis gyermekeknél azt sem szabad feledni, hogy éppenséggel még nem látják he, miért ne hazudjanak, amikor pedig ez látszólag valami kellemetlenségtől kiméli meg őket. Ép ily esetben nem szabad sajnálnotok a fáradságot, hogy őket nyugodtan felvilágosítsátok. *) Kisebb gyöngeségekkel és nevetlenségekkel szemben szintén mindig az a legfontosabb, hogy ne pirongassunk és gáncsoljunk, ha már egyszer meg van az illetlenség, hanem inkább bátorítsunk és dicsérjünk ott, ahol egyszer megtörtént a helyes. Pl. Ne kiáltsuk mindjárt te „bőgő masina", ha Jancsi egyszer az elesésnél sírni kezd, hanem dicsérjük, ha megtörténik egyszer, hogy összeszorítja ajkát, ámbár nagy a fájdalma. Vagy pedig képzeljétek csak el azt az esetet, mikor valamelyikteknek a nénje meghívta barátnőit és épen kávéznak meglehetős ünnepélyes hangulatban s ekkor öccse hatalmasan megdöngeti öklével az ajtót vagy pedig egyéb haszontalansággal zavarja a társaságot. Mit tegyen ? Hivja a rendőrséget ? Nem, más nem marad neki hátra, mint megvárni, míg öccse egészen udvariasan lép be a szobába és barátnőinek valami szívességet tesz — akkor azt nagyon ki kell emelnie és körülbelül igy szólania: „De mi az, te valóban megváltoztál, te lovagiaskodni kezdesz — s mily jól illik ez tehozzád ! Nem is ismerek rád!" Ilyen biztatásokkal elérjük, hogy a lovagiasság és illedelmes viselkedés vonzó sziliben tiinik fel előtte és becsületkérdésnek fogja tekinteni, hogy következő alkalommal még előkelőbben lépjen föl, épugy, mint ahogyan az előbb tisztességet látott abban, hogy tőle telhetőleg kamasz módjára viselkedjék. Mily szép az, ha azután nővére igy szólhat hozzá: „Te a lovagiasságban kétségtelenül már jóval megelőzted legtöbb hasonló korban levő társadat — csak még egy-két dologra akarlak figyelmeztetni." Befejezésül még egy tanács. Ha pl. öcséteket önuralomra akarjátok nevelni és leszoktatni heveskedéséről, akkor egyike a leghatásosabb eszközöknek az, hogy bocsánatot kértek tőle, ha egyszer vele szemben megfeledkeztetek magatokról. „Laci, niiKor fogadsz, szeretnélek egyszer meglátogatni." Aztán odamentek és azt mondjátok: Csak bocsánatot akartam tőled kérni, hogy ma túlságosan indulatos voltam veled szemben, mindig borzasztóan sajnálom, ha nem tudok olykor nyelvemen uralkodni. Az efféle roppant benyomást tesz a gyermekekre. „Ha még ő is meghajlik az önuralom parancsa előtt, akkor bizonyára nekem is meg kell azt tennem" — igy gondolkoznak. Ha nem kértek bocsánatot, egyszerűen azt gondolja: „Önuralom, az olyasJvalami, ami csak kicsinyeknek és gyöngéknek való, a nagyok és erősek korátlanul szabadjára hagyhatják magukat", s minthogy minden kis emberke szeretne minél előbb nagy lenni, azért utánozni fogja az erkölcsi nembánomságot és lomhaságot is. Ha azonban észreveszi, hogy mily szent kötelességüknek tekintik a nagyok is, hogy magukra vigyázzanak, akkor az önuralomban a fejlettség egyik jelét fogja látni. Boldognak mondható mindaz, aki fiatalabb testvérek nevelője lehet. Ezen gondoskodás sokkal, de sokkal gazdagabb örömökben, mint a saját kis kertünkben való kertészkedés. Egy embert fejlődésében segíteni, a vadhajtásokat lemetszeni, gondoskodni jó talajról, napfényről és vizről — s aztán látni, hogy miként nyilik ki a lélek — ennél szebb dolog nincs a világon." *) A hazugság a gyöngeség jele; az őszinteség a leki erőé. Azért mondja Paulcr Ákos szép könyvében („Az etliikai megismerés természete" Franklin-Társ. Budapest, 1907): Az úgynevezett úri ember egyik legjellemzőbb vonása, hogy sohasem hazudik : az úri ember eszménye ugyanis történetileg a szabad, az erős, az uralkodó ember képéből alakult ki, mely legnagyobb ellentéte a rettegő, bujkáló, hazudozó szolgaléleknek." (Ford. megjegyz.)