Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1907

Erkölcsi nevelés a családban

Fiatalabb testvéreink nevelése. Hogyha a hinduk vad elefántokat akarnak megszelídíteni, tudjátok-e, hogy mit tesznek ? Összeeresztenek velük néhány szelid elefántot — s ezek a lehető legrövidebb idő alatt szelíddé teszik a vadakat. így kellene ennek tulajdonképen az embereknél is lenni. Ha egy atya és anya 1—2 gyermeket fölnevelt, ügy azt hihetné az ember, hogy az utánuk következő gyermekek nevelésével nem is kellene már törődniök, hanem hogy egyszerűen bizakodhatnának abban, hogy a vadakat föl fogják nevelni a szelídek. Fájdalom ez azonban nagyon ritkán történik igy. Sőt sokszor a vad elefántokat még inkább megvadítják a szelídek, mert erejüket csak arra használják, hogy azoktól mindenféle játékszert s könyvet vegyenek el és gúnyt űzzenek belőlük, vagy pedig parancsolgatnak nekik, mintha kibérelt teherhordó állataik volnának. Ezért aztán sokszor nagyon rossz soruk van a fiatalabb testvéreknek. Rossz az életiskolájuk. A szülők ugyanis nem vesződhetnek már annyit minden egyessel és nem is vigyázhatnak annyira rá, mint az elsőszülött esetében. És az idősebb testvérek nem nyújtanak nekik segédkezet a jóban s igy könnyen igazi mihasznákká lesznek s mindenfélére rászoknak, amit később már nem lehet belőlük kiirtani. Ha tehát valaki közületek azt gondolná, hogy az idősebb testvéreknek, már csak azért is, hogy szüleiknek örömöt szerezzenek, kis testvéreiket gondjaikba kell fogadniok, nevelésük körül buzgólkodniok, annak most egynéhány jó tanácsot akarok adni. Mert azt bizonyára már tudjátok, hogy az ilyen nevelés nem olyan egyszerű. Nem mondhatjuk öcsénknek : „Gyere ide, nevelni akarlak, nesze, itt egy pofon a hazugságért, itt meg egy a nyalakodásodért." Sőt talán nagyobb művészetre van szükségünk, mint a szülőknek; mert a tekintélyt előbb fáradsággal kell megszereznünk, mig a szülők már természettől fogva részesülnek tiszteletben. Azért a legfontosabb mindenekelőtt, hogy az idősebb testvérek ne avval kezdjék a dolgot, hogy a fiatalabbaktől engedelmességet kívánjanak. Evvel már mindjárt kezdetben elrontanak mindent. A fiatalabbak ekkor gyanakszanak, hogy az idősebbek csak parancsolgatni akarnak és a királyt játszani — s nem akarnak kötélnek állani. Nem — mint jóbarátoknak kell jelentkeznetek náluk s azután ugy bánni velők, hogy végül egész önként engedelmeskedjenek nektek. A nevelésnél a legfőbb művészet egyáltalában nem a pirongatás és szidás, hanem a jóra vezető út megkönnyítése. Vágyat kell kelteni másban a helyes megtevésére. Fölemelni, bátorítani őt, nem pedig lesújtani. Egy példával akarom azt nektek megvilágítani. Ha kis öcsétekkel elmentek sétálni és lakástok előtt egy órányival már nagyon elfárad, akkor bizonyára nem fogtok segíteni rajta azzal, ha elmondjátok lustának, „anyámasszony katonájának" vagy egyébnek. Nem, itt az kell, hogy fölébresszétek az önérzetét, hogy hősnek mutassa magát és hogy aztán még egyszer oly feszesen lépegessen hazafelé. Ez éleszti erejét. Igy vagyunk a rossz szokásokkal is. Ha pl. nyalakodáson éritek, akkor nem nevelés az, ha elnevezitek „haszontalan nyalakodónak," „cukros szájúnak", „torkoskodónak." Akkor legfölebb azt gondolja: „Jól van, ha az vagyok, hát legyek az s aszerint is fogok viselkedni." Nem — saját lelkében kell segitő erőket fölkelteni kívánságai ellen. Az önuralom után való vágyat indítsátok fel benne az által, hogy vele megértetitek és meg is kóstoltatjátok vele, hogy az még édesebb mint a csokoládé s mindenek fölött oly kellemes utóize van. Mondjátok neki pl.: „Kedves Jancsi, ha egyszer legyőzted magad s nem csentél el semmit a süteményes tálból, jóllehet az védtelenül ki volt neked prédául szolgáltatva, vagy pedig ha