Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1906
A hold fizikájából
Meneküljünk valami árnyékba a borzasztó hőség elől, kik már megszoktuk az ilteni éj kegyetlen hidegét. Az égre tekintve, azt most: nappal is olyan mélysötétnek látjuk, mint éjszaka, s nem tünt le róla a Nap felkeltével egyetlen csillag sem. A Földből már csak egy óriási sajka látszik, melynek alja a Nap felé fordult, de korongjának sötét része a szürkületi öv miatt nem valami élesen válik el a világos sarlótól. Talán nem is tudják a holdlakók megmagyarázni ezen jelenséget, valamint azt sem, hogy miért gyöngül el a Föld mögött eltűnő csillagnak fénye a Föld korongjához közel; mert ők a Holdon hasonló tüneményt: fénytörést, — szóródást, elnyelést a légkörben nem észlelhetnek. Sőt a középszámban 2° átmérőjű Föld mögött évente többször eltűnik a V2 0 átm. Nap is. Ilyenkor a Holdon napfogyatkozás van (nálunk ugyanakkor holdfogyatkozás), mely nem néhány percig, hanem több óráig tart. Lehet részleges vagy teljes, csak gyűrűs nem. Ez utóbbi helyett teljes napfogyatkozáskor a sötét földkoiong légkörétől eltérített napsugarak rajzolnak a sötét égboltra hajnalpirban égő óriási gyűrűt, melynek fénye sajátságos módon világítja meg a Holdat. Ilyenkor feltűnnek a sötét földkorongon a kitörő vulkánok, esetleg a vaskohók és nagyvárosok villanyfénye, de leginkább az égi háborúk hatalmas elektromos kisülései. Elmúlik ez is, és a Nap újra mérgesen süti a Hold felszínét. Jó néhány óra múlva a „földujság" keskeny sarlója jelentkezik s mire ez megnő első negyedig, a holdtányér közepén valahol Schroeter vagy Moesting gyűrűshegyek tájékán a Nap a nyugati horizontra érkezett. Napnyugtával ép olyan átmenet nélkül ereszkedik le az éj, mint napkeltekor eltűnni szokott, s a hosszú éjszaka alatt ismét a nyugvó Föld lassan változó képe jelzi az időt és a csillagok lomha mozgása sejteti csak, hogy a Nap eltűntével is maradt élet a mindenségben. A Hold túlsó feléről mi földi emberek semmit sem tudunk, kivéve azt, hogy csillagászati megfigyeléseink ott szegényebbek lennének. A Hold azon részén ugyanis a Földet sohasem látják. Ha tehát vannak vagy voltak ott holdlakók, bizonyára nagyon érdekes expedíciókat szerveztek a Hold innenső felére, hogy lássák a Földet. Milyen meglepő lehetett rájuk a Napnál oly sokkal nagyobb, mégis szelíden világító nagy gömb ! Amennyire megcsodálták fenséges nyugalmát, olyan ámulattal látták roppant sebes forgását és felszínének gyors változásait. Egymás- • után tűntek fel világos korongján a fehérszürke háromszögek : a kontinensek, közöttük nagy sötétes területekkel, ezek a tengerek. Mielőtt azonban a korong széléhez értek volna, rendesen már előbb eltűntek. De még nagyobb feltűnést okozhattak azok az úszkáló, összevissza mozgó fehér tömegek, melyek egyenlő mértékben jelentek meg a világos, és sötét foltok felett; felhő híján aligha tudták ezeket a jelenségeket maguknak megmagyarázni a holdlakók. Akik állandóbban észlelhették a Földet, azok egyéb különösségeket is tudtak róla. így egyenlő, de hosszú időközökben a sarki fehérséget az egyenlítő felé látták levonulni, felváltva egyszer az északit, máskor a délit. A napfogyatkozásukat megelőző vagy követő éjfélen pedig a fényes földkorongon valami fekete pontot láttak nyugatról keletfelé vonulni. Ha fejlett csillagászatuk volt, akkor tudták, hogy ez a kis feketeség a Hold árnyéka, mely néhány percre eltakarja a Föld illető helyein a Napot s ott napfogyatkozást okoz. Ennyiből áll a holdbeliek „földfogyatkozása".
