Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

szemekkel a magyar szivek, és egy új Arany méltóságos epikájában támadnának fel azok a szent idők, a mikor zászlók lengtek, kardok csattogtak, vértanúk vére folyt — pro libertate ... a hazáért, a szabadságért. Ez óhajtott álom azonban csak délibáb. Vörösmarty, Petőfi lantját már rég a régiségtár pora lepi s a nemzeti érzések ihlető dala csak néha hangzik föl — egy-egy újság vezérczikkében. A mai költészet Istene a „nagy Pán"; Venusnak és Bachusnak templomaiban gyújt lángot; a test pompázó, érzékies hangja kap hangot a lanton; kiaszott mezőkön jár, a hol föléledt vágyak korbácsa űzi a testet fojtó levegőben; mámoros érzékiségbe fúlad s mig a nemzet lelke a föltámadás allelujáját zengi hivő hittel — ez a mai költészet lélektelen, csak testtel él, testtel gondolkozik, a földön jár, fölfelé nem néz, mert neki a végső hely a temető lett, a hol a sirok keresztjén nincs ez a felirás: föltámadunk. A nemzet Rákóczyval, Kossuth lángos szavaival van tele — költészete pedig Heine, Zola, Nietzsche, Gorkij levegőjében él; a nemzet pantheonban jár aureolás martyrjai között — költészete pedig az önzők, tobzódók, paráznák, nyomorultak kéjes és undok, sötét és párás circusában; a nemzet szabadságharczainak szent alakjait vési köbe, érczbe — költészete pedig a Notre Dame oltárán újra a franczia forradalom festett hölgyét imádja. ... És azért Taine Hyppolitnak e kiáltó ellentét daczára is igaza van. A kor levegője ott reszket a művész munkáján, a környezet hangulata, eszméje benn van a vers rhytmusos soraiban, kicseng rímeiből, az idők álmai lerajzolódnak lelkében s ezeket szövi szóba, festi vászonra, faragja szoborrá. Hisz csakis úgy tud hatni, ha korának hangján szól, ha ennek érzéseiből alkotja meg művét. Oly eleven mégis mai költészetünk ellenmondása e hangos igazságokkal szemben, hogy csomóját megoldani szinte lehetetlennek látszik. Pedig — újra hangoztatjuk — Taine-nek igaza van, csak a látszat szól ellene. Igazságát a mi komolyszavú philosophusunkkal, Kemény Zsigmonddal bizonyítjuk. Ez a drámai bonyadalmakat kereső nagy szellem mintha jósa lett volna a jelen idők sivár drámai bonyodalmának; homályos szavakkal mintha profetiáját adta volna a ma költészetének, a mely távol áll a lelkekben forrongó érzésektől és virágtalan mezőkön bogáncsot szed. Kemény Zsigmond, a mi komoran komoly bölcsünk, összehasonlítva az 50-es évek helyzetét a másik időszakkal, a mikor a nemesség jogai még éltek, igy beszél: „Akkor még naponkint szükségetek volt a Corpus iurisra, s belőle keresgéltétek a viszonyainkat szabályozó czikkeket. E históriai jog, történetünk egyes részeit kutattatá ki veletek. A közélet, mely mint a lég körülvett, eszméket és ismereteket hintett reátok.. . értelemben és belátásban előbb állhattatok, sőt több doctrinális mázzal is bírhattatok, mint más, nem alkotmányos, vagy alkotmányos, de centralizált országok lakói... De most attól tartok, hogy ama tíz, vagy tizenöt év, mely alatt a most serdülő nemzedék titeket fölválthat, a birtokos rendnek — ha ti nem kezdetek komolyan a munkához — politikai fontosságát alapjaiban megingathatja. Azalatt a gyorsan haladó ipar és kereskedelem saját képviselőit emelheti előtérbe. Az erösuly határozottan feléjük fordulhat. Pedig a politikai álláspontokat könnyű