Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

Epikájának egyéb alkotásai, különösen az Epilógus, a meghalt kis Rózsi fájó emlékezete, lyrai románczoknak tűnnek fel, hatásukhoz szükséges még az éneklés is, a nyelv zenéje maga nem elégséges. Énekszóban bájosak az ily kis dalok, a minőkkel ujabb költészetünkben, főkép Farkas Imrénél, gyakran találkozunk, de mintha az poézisből, a mely még a zenét is segítségül hívja, erötelenség kiáltana felénk. Legkevésbbé változatos, de vonzó és hangulatos az utolsó cyklus: Ego sum, a melyben magát adja, lelkét festi. Sejtelmes borongás ül a szivünkre, mikor ezt a tompa, fájó hangot halljuk, a mely úgy hat ránk, mintha kriptából hangzanék felénk búsan, panaszosan. Elült fájdalmak hangtalan jaja szakad fel ezekből a versekből. Annak a pillanatnak félelmes némasága fog el, a mely egy velőtrázó sikoltás után áll be. A sikoltást nem halljuk, könnyeket nem látunk, de érezzük, hogy mérhetetlen fájdalommal állunk szemben, a mely annál vigasztalanabb, mert sehol semmi reményt keltő fény. Sejtelmes és félelmes homály borit el, szivünkbe valami fojtogató, merev, megmagyarázhatatlan sajgás és félelem markol, mintha fényes napsugárról egyszerre góth boltívek mystikus homályába lépnénk . . . Mennyi fájdalom, a reménytelenség bús, virágtalan mezői, rejtett sóhajok, epedő vágy, süvöltő vád, tompa kétségbeesés ! Mindez együtt nyom le. Nem tudunk fölkelni, föllélekzeni. — Leirni? Olyanforma ez a fájdalom, mintha az álmok s vágyak teljességében érte volna egy hirtelen villámcsapás, a mely egyszerre mindent megsemmisített. Ezért olyan vigasztalan és kopár körülötte minden. Érzi örökké ezt a vesztességet; megremeg beléje agya, szive, teste s mintha a nagy reménytelenségben merevvé, keserűvé válnék. Maga nem tört össze, de mintha megkövesült volna. S talán önmaga okozta mindezt! Félve csendül meg ez a kinzó önvád az ajkán, a mely elébe tárja, fülébe súgja, a miket megálmodott, de a miket el nem ér soha. Ez tépi, bántja, fogékony nem is tud ezért lenni semmi más benyomás iránt. Prometheus sassa vágja karmait a szivébe, úgy érez már, mint az öregek, a kik halni készülnek. Ez az állapot okozza valószínűen ama kiforratlan eszmék zűrzavaros érthetetlenségét, a melyek egy-két philosophikus irányú költeményében megnyilatkoznak s a melyek egyúttal költészetének leggyöngébb alkotásai; ez idézheti elő azt a dissonantiát, a mikor festői ecsetjének eleven szinei hirtelen megfakulnak különösen „Petike jár" czimü bájos epizódban, a melynek mosolyos humorával kiáltó ellentétben van borongó befejezése. Mintha a fájdalomnak önmagát egészen átadó tehetetlensége bénítaná meg szárnyát. Pedig tudna repülni magasan. Egy-két még vergődő, hatalmas szárnycsapása nagyon is erős reményt kelt erre. Fájlalnunk kellene, ha nem tudna kibontakozni ebből a túlon-túl egyoldalú hangulatból. Költői vénája oly sokoldalúságra mutat, hogy valóban kár volna azt parlagon hagynia. De addig, a mig ebből az önmagát is megemésztő, ködbevesző, sejtelmes borongásból ki nem menekül s nem igyekszik felfogni az életnek egyéb hullámveréseit — poézise előbbre haladni nem fog, sőt félő, hogy elsekélyesedik, a mi határozottan veszteség volna költészetünkre. Nyelve fordulatos, mély; soraiban rhythmus lüktet; verselése könnyű és szines, csak rímelése mutat fel még kivánni valót. * * *