Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

BEFEJEZŐ. Újabb költészetünk mívelőinek sorát nem merítettük ki az ismertetett poétákkal, hisz szólhatnánk még sokról: Erdélyi Zoltánról, Lampérth Gézáról, Jakab Ödönről s még másokról; hiányzik ismertetésünkből az újra föléledt vallásos költészet is, de mig ezt másutt hosszasabban bemutattuk*, másrészt nem is volt szándékunk teljes sorát adni jelenünk költőinek, inkább a mai poézis egyes irányait akartuk ismertetni, bemutatva jellemzetes képviselőikben. Kerestük a nemzet lelkét legilletékesebb helyén: a költészetben. Mert ha a mindennapi élet kicsinyes harczaiban eltompult szivek mégis fölvirágozzák a hősök behorpadt sirdombjait, élesítik a nemzeti küzdelem oly sokszor megcsorbult kardját, ha a harczok tüzében átlyukgatott, foszladozó zászlók újra diadalmasan lobognak, megfrissülnek a mult hervadt babérai és napsugár füröszti a martyrok letört fejfáit: akkor várjuk, hiszszük, hogy a költészet szentelt oltárán is fellobog a tisztaságos láng, a mely lázas remegésbe hozza a hazáért dobogó sziveket; ha a nemzeti élet egén villogó csillagok, rohanó üstökösök adnak jelt: várjuk hallani a lant húrjainak szilajon feltámasztó hangját: Talpra magyar! Kerestük a megsebzett oroszlán pusztákat életre keltően zúgó üvöltését, a mely Zrinyi kiáltó lelkén át harsog: Ne bántsd a magyart! Kerestük még Rákóczy Szűz Máriás zászlaját, hogy újra tábor gyűljön alája; a tárogatót, hogy csillogó magyar szemek felvillanó fényében gyönyörködjünk; kerestük a varázst, a mely átformálja az olasz Gvadányit a „gravamen"-ektöl megsértett magyarság bajvívójává; az aggódva félő Kölcseynek imádságos áhítatát, Istenhez fohászkodó, hymnusos könyörgését, a Dugonicsban lobogó szent tüzet. Azután kerestük a nagy vatesnek, Vörösmartynak, a forró vérű Petőfinek, a figyelmeztető bölcsnek, Aranynak, örököseit, hogy hallgassuk égi harmóniával zengő, ihlető dalukat. Kerestük a szétszórtan megéledő nemzeti szellemet egy lélekben : a költő lelkében kigyúlva. Mert valljuk, hogy a költő szive előre megérzi az idők ihletét; benne nem egy ember, de egy nemzedék, egy nemzet vére lüktet. ... A föltámadás húsvéti zsolozsmáját, alleluja-zengést vártunk — de a nagypénteki tömeg „Feszítsd meg!" kiáltozását halljuk. Golgothát látunk, emelkedő keresztfát, ostort, szegeket, lándsát. — De nem. Eszreveszszük a római centuriót is, a ki már Nagypénteken hirdeti a Húsvétot, a halálban a föltámadást, a sírban az újjászületést. Még Nagypéntek van. Ennek sötét homálya terjeng költészetünkön. A kereszten a megfeszített, haldokló nemzeti érzés, körülötte a farizeusoktól vezetett, tudatlan nép. De az a római már észreveszi azt a halvány, derengő fényt, a mely a keresztfáról mind erősebben sugárzik. * Varjas Endru : Az újabb katholikus vallásos lyra. Kolozsvár, 1901.