Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

Szólhatnánk még humoráról, elmondhatnók, mily csodás festői ereje van megrajzolni egy élénk, lüktető képet „A les"-ben; mennyi érzelmet tud hangjába vegyíteni; ha elmond egy bús románczot a megfagyott kis Mirkóról; mint zeng egy allegóriás virágéneket hitveséről „A Zsók"-ban ; mikép tudja édes-bús emlékeit fölidézni abban az elevenül mozgalmas történetben „A múltból" ; hogy fölcsattan a büszke szó, a mikor a magyar nemesség védelmét énekli ; mint tud csodás tehetséggel Aranynak, e legigazibb magyar poétának költészetéről irni, hogyan éled föl e bámulatos versében, a mely egy valóságos essay. Arany minden diadalmas hőse, a tájék, a hol lejátszik e színpompás költészet csodás gazdagságával, élénk derűjével, elégikus lyrájával, komor balladáival ; el kellene mondanunk, hogy csupa dallam, rhytmikus melódia az a gazdag, hajlékony nyelv, a mely zsongó, szerelmes turbékolással, majd komolyan, mint a mély zengésű harang, viharos bugással, mint a förgeteg, ömlik a költő ajkáról — de mindez hosszú volna. Csak a figyelmet akarjuk fölhívni ez észre nem vett drágakőre, hogy fölébredjen a vágy : gyönyörködni játékos csillogásában, ezután olvasni ezt az igazi hatalmas magyar költőt. GÁRD

ON

YI GÉZA.

1 A nemzeti lélek élete nem egyetlen emberöltő. Ha tartalom van benne, hosszú századok múló évei is rövidek neki, bele akarja irni nyomát az emberiség örök életébe. Ez a törekvés minden tudatos faj szellemi életében egyaránt közös. Ha Peliont és Ossát hajigálnak is reá, mégsem engedi bevenni Olympusát. Fényes bizonyság erre nemzetünk költészete. Volt egy korszak irodalmunkban, nem is oly régen, a XIX. század elején, a mikor főuraink jórészt minden más nyelven tudtak, csak magyarul nem, a középnemesség latinul beszélt, az iskola és a törvénykezés nyelve latin volt s magyar irodalom szinte nem is létezett. Milyen lelkesedésnek, mekkora bizalomnak, rajongó reménynek kellett élni abban a pár lelkes hazafiban, a kik egy jobb jövőben bizva merészeltek magyarul irni, sőt merészelték a magyar szót követelni is. Először gúnykaczaj volt reá a felelet azon az emlékezetes országgyűlésen — és ime, nemsokára Bessenyeynek töredező nyelve Kazinczyén, Virágén, Berzsenyién, a Kisfaludyakén, Vörösmartyén keresztül Petőfi ragyogó költészetében diadalmas ünnepet ül. Volt egy másik korszak is, a mikor a nemzet egét sötét felhők fedték, fény csak akkor volt, mikor villámlott, de akkor zengett az ég is, omlottak a sziklák s recsegve dőltek le a tölgyek, alkotmányunk bástyáin szakadékos üregeket lőttek az ellenséges ágyuk. .. Ezután csönd lett. A nemzet legnagyobb költője elveszett, legnagyobb szónoka idegenbe bujdosott, legnagyobb államférfijának elméjére sötétség borult; őt magát elnyomták, irói, költői elszéledtek s hallgattak. S ebben az ijesztő némaságban felhangzott egy esdeklő könyörgés : „Fiaim csak énekeljetek !" — A haza kiáltott igy fel. Hisz beszélnie, éreznie, sőt még gondolkoznia sem volt szabad magyarul; az iskolákban, a hivatalokban német nyelv uralkodott. Szerette volna hallani ebben a szörnyű csendben édesen csengő nyelvét... És újra felhangzott a dal; magyar szívek dala volt.