Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

És van egy harmadik korszak is, a mikor szabad a szó, szabad a gondolat: a mikor nem ritkán, de özönével teremnek a könyvek — a nemzeti szellem nyoma nélkül. íróink nyelve mégis magyartalan, költőink nemzetietlen kosmopoliták és aestheiikátlanul érzékiek. Lehet, hogy a fehér asztal epikureusaínak csak az izük, a minek már haut-gout-ja van, de a szellem mit csináljon a béte humaine-nel ? A verőfényben undorító a felbonczolt test. A hullák temetőbe valók. Nem Gárdonyiról mondjuk mindezeket, ellenkezően alig van irónk, a ki oly elmélyedő vizsgálója volna a nép lelkének, mint épen ő. Csak „A bor"-ra kell emlékeznünk, hogy Gárdonyit, mint az egyszerű, primitiv emberek öntudatosan művészi festőjét, lássuk. Világa a nép világa s ennek gondolkozása a maga szófukar nyelvén alig talál oly erős jellemzőre, mint a minő ez az egyszerűségében is pompázóan művészi lélek. Talán egy kissé túloz is, a mikor minden bonyodalmat, az érzelmességnek és regényességnek még látszatát is messze elkerüli, de keresetlen, cziczornátlan reálitásában mindig igaz. Alig van jobb psychologusa a magyar fajparaszt lelkének, mint ő. Ezért tud inkább drámai módon, mint epikusán jellemezni. A cselekvést, a helyzetet szinezi ki, a mesével nem törődik. Gyönyörűséges plasztika van alakjaiban. Nem színekben dúskál, mint a festő, de vésővel árnyal, mint a képfaragó. Lélektani megfigyeléseit mintha érczbe öntené, a legapróbb redőzés is kidolgozott e szobrokon, azért annyira emlékezetesek kivésett alakjai. Határozottan a színpad költője. Csakis az ő logikájával és éles psychologiájával lehet fölépíteni a népszínmű structuráját. És valójában csakis tőle kell és lehet számítani népszínmű-irodalmunkat. Nem külső, de belső mindig az ő jellemzése azokban az együgyüségökkel megmosolyogtató, lelki erejökben, tisztaságos szívökkel, igaz érzéseikkel megható alakokban, a kikkel művészi inódon teremtette ineg a magyar népszínművet. Egyéb poezise nem ily arányú. Mondtuk, hogy a lelket szoborba tudja vésni, a táj festése nem sikerül. Ide szinek kellenek — s az ő kezében nincs ecset. A fű, fa, a rengő rét, a falu nem gondolkozik, a hajnal levegőjében, a virág harmatában nincs cselekvés — pedig ő mozgó, cselekvő alakok nélkül megbénul. Ezért lesz a természetet, a falút festő költeményeiben — balladaszerüen tömör nyelvét megtagadva — terjengős; jellemző realitásokat keresve néha költöietlen, mert a „kocza rölfenése," Móricz boltosnál elhangzó ilyféle szavak: „Aggyék öt tojásér egy porczió kávét," a korcsmából danolva kijövő s árokba forduló „Esvány," a tyúk „vertyogása," a téli temetés a „lábát rázó ministráns gyermekkel" és a „szilvakék orral didergő pappal" többé-kevésbbé Ízléstelenek. Csak az emberi lelket, annak érzéseit, cselekvő akaratát tudja művészien megrajzolni. Ezért hat lyrája, mikor cselekvésbe öltözteti szerelmét s eleven, bájos jelenetekben állítja elénk. Ekkor művész. Milyen megkapó az első találkozás lefestése. A karácsonyi éjféli misén pillantja meg először a lánykát anyja mellett. A mise után messziről félve hazakíséri a fehér éjben őket s mikor már bementek a kis kertes házba, még mindig ott jár nézve a hold fényénél az út havát boldog figyelemmel, magában beszélve: „Ez az anyja lába... . ez a Vilma lába .. .."