Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

Fönséges az a tisztaságos, szent szerelem, a melylyel feleségét öleli körül. Húsz évig szolgált érte, mint Jákob, de végre övé lett. Mint az imádság hangja, oly megkapó az a rajongó hódolás, a melylyel lelkének jobb felét köszönti. A hymnusok megcsendülő fönségéig emelkedik ennek a liliomos hitvesi szerelemnek megéneklésében. Fölidézi előtte a mult minden báját, emlékébe hozza a zöld zsalút s a holdas éjszakát, ölébe rakja hódoló szívét, megfesti a csillogó, kaczagó, boldog jelent s elnéz a jövőbe, a mikor jő az alkony aranyszárnyon s az őszi verőfényben egy öreg pár sóhajtva készülődik, de akkor is kéz a kézben. — Karjával három fiút is ölel s ha messze van tőlök, lelke szárnyra kap és igy viszi el levelét, igy látogatja meg őket sorra csókolva az éj csendjében. Bús elégia szakad föl szívéből, a mikor meg kell válni tőlök, mert érzi, ha fészket, szülőt elhágy a gyerek s az élet rátette kezét — már a fészekben, hol tollasodtak e kis madarak, elhangzott a vig csevetelés ; ez ám az ősz, ez ám a költözés. A családi élet kevés költőnk hangján kapott ily megragadó éneket s ha kell biblia a családnak, a legjobb biblia Bárd könyve. Milyen áradata a fönhéjázó, pattogó és üres szóvirágoknak az előbb emiitett költőknél és milyen nemesen tiszta, kristályos forrás ez a jóságosan bölcs, gyöngéden merengő magyar elme ! Arany János a mestere s őt jellemző szavait saját magára is alkalmazhatjuk; „Szerény és benső Ez igaz költő, E nagy, e megáldott, kinek dala van, Ily nemes érczet Adjatok bérezek — Haj, de mi ritka a tiszta arany!" Nemcsak a család, a természet, saját múltjának csillogó emlékei ihletik meg az igazság fönséges egyszerűségével beszélő szívét, de visszasírja fajának szépséges múltját, ott mereng a régi udvarházak nagy ambitusán, sóvárgó vágya benépesíti a pusztuló nemesi kúriákat bölcs és szilaj, daezos és gyöngéd, fölényesen nyugalmas és lázasan lelkesedő, tiszta szivü magyar alakokkal; mert érzi, hogy az új nemzedék kusza, tarka, zagyva még, hiányzik gondolkozásából a magyar fajnak ősereje, „a mi szerte e hazába még frissen él az ősi kúriákba." Mennyi lüktet a magyar geniusból e kivesző, gyökeres birtokos nemesben! Szinte sír a magyar lélek, a mikor látjuk Bárd Miklós „Bacsó Pál"-jában a régi harezok buzogányforgató vitézét kicsinyes virtuskodásba elmerülni. Egyik legszinesebb elbeszélő költeménye ez Bárdnak. Hőse egy forró vérű, indulatos, vakmerő, hajolni nem tudó ősmagyar. Vére forr, cselekvés, harcz kell neki; a csaták mezején történetet tudna irni — és nincs harcz, a hol kitombolhatná magát, lüktető cselekvésvágya apró virtusoskodásokban forgácsolódik szét. Fölségesen szép, melancholikus tragédiája egy magyar Don Quijotenak. Játszian eleven humor, tragikai fönség, bús elégia, sóhajos, merengő fájdalom s a derű kaczagó öröme szines képekben, fordulatos elevenséggel váltogatják egymást e történetben, a mely a magyar kedélyvilágnak mesteri rajza. Egy kissé Krúdy Gyula, de különösen Kemechey Jenő tudja a prózaírók közül ilyen istenáldotta tehetséggel fölidézni a régi korok ma már kivesző magyar szellemét. A magyar faj jellemző tulajdonságainak ily eleven festését egész újabb irodalmunkban hiába keressük. Letűnt századok hanyatló magyar szelleme van megörökítve e csodásan eredeti, naivan egyszerű és mégis drámai fordulatú történetben.