Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

Az „agg rege" nem ismer vénülést. A legősibb korból ez az egyetlen örökség. Minden más összeomlott, csak a költészet, a nyelv zenéje maradt meg. Úgy tűnik fel ez az egész csodás dolog, mintha az ősidők embere megtört hangon a ködös regék szakadozott hangjait suttogná el még haldokolva is szent hagyományképen a fölébe hajló utódnak, hogy csak ez maradjon meg örök emlékül, mert semmi más nem méltó erre. — Egy egész emberiség nem tévedhet. Igaza van, mikor az idők vizözönjéből egyedül a lantot őrzi meg. Ez a szent és élő örökség teszi az embert. Harsogó hangon elzúgja fényes küzdelmeit, elzokogja fájó csalódásait és reszketve zengi merengő álmait. Az örök ember minden ragyogó ábrándja megelevenedik a húrok zenéjében. A modern kor tünő és kicsiny embere nem becsül meg semmit. A legszentebbet legkevésbbé. Prózai, napszámos oldalról nézi az életet és kitép minden virágot, mert az csak illatozik, de gyümölcsöt nem terem; a rónák dalos világából elűzi a tilinkót; az elmúlt századok nagy és szent hagyományait megveti; kicsinyli és semmibe veszi egyetlen örökségét, összetörve a lantot. Elsorvadt, elsenyvedi észszel néz mindent, szíve kiaszott már; a mi hevítheti még, nem a szent traditiók, a nagy ideálok, hanem a mi testi kényelmének kedvez, érzékeire hat. Innen az elfajulás abban a szentélyben is, a hova megoldott sarúkkal léptek be az emberiség legnagyobb művészei bemutatni szeplőtelen, tiszta áldozatukat. Ezen az oltáron ma Kain sötéten füstölgő áldozata terjeszti fojtó szagát. Nem a legendás önfeláldozás, önzetlen eszményiség, de szellemtelen, testies érzékiség, a vágyak tisztátalan tobzódása kap hangot azon az új lanton, a melyet a modern ember készített. Szárnytalan ez a költészet, nem tud fölszállani a magasba, a láp párázatos, megfertőzött levegőjében vergődik. Hiába hajlik fölébe a lombos fa virágos ága, nem bódítja már a virágillat; sivár világában fáradt idegeire csak megfűszerezett érzékcsiklandással lehet hatni. A régi lanttal a szív is elveszett. Mesteremberek élnek ma, nem költők. — Voltunk már igy. A XVIII. század vége egy szellemében megbénult, reménytelen kor sivár haldoklása volt. S egyszer valahonnan a Dunántul egyik apró falujából érczesen megcsendülő, hatalmas hang kiáltott a „romlásnak indult, hajdan erős magyarra." A haldokló életre kelt. Az ébresztő hang Berzsenyié volt, a ki félrevonulva kis nemesi kúriájába a messze mult classicus világának levegőjében élt és annak fönséges szózatát harsogta az élettelen pusztaságba. Önkéntelenül ez a meg nem fertőzött, hatalmas magyar szellem jut eszünkbe, mikor kezünkbe kerül egy verseskönyv, a melynek költője csodálatos hangon dalol a régi lanton a hazáról, a családról, az örökké szép természetről. Áttetsző, kristályos patak csobogását halljuk, mosolygó virágok illata száll felénk, zúgó erdők suhogó lombja borul fölénk, a magyar faj érintetlen, nemes bölcsesége, megcsillanó humora, a férfi tudatos ereje, a nő hamvas tisztasága a család idyllikus szentélye mind körülrajoz, a mikor fokozódó áhítattal forgatjuk a verskötet lapjait, a mely szinte imádságos könyvünkké lesz. S ha kezünkbe veszszük újra