Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

és újra, ép oly megdobogtató érzéssel, lelkesülő rajongással telik el egész lelkünk, mint akkor, a midőn először olvastuk mámorosan, felujjongva. Van tehát poézis ebben a hideg, napszámosi korban is! — Jöjjenek ide az élet gyárfüstös, kormos levegőjében fúladozó lelkek, ebbe a fenyőillatos világba, hadd szívják teli tüdővel ezt az éltető levegőt s hadd érezzék, mint olvad le minden salak lelkökről, a mikor e verseskönyvet olvassák! Hangunk talán elfogult, de nem túlzott, ha csupán a magasztalás hymnusát is énekelnök. A lantos egész szivét kiönti dalaiban, de nevét elhallgatja. Bárd Miklós álnév alá rejtezik s a Kárpátok aljában élve negyven évvel a vállán, de élő ifjúsággal szívében bocsátja ki könyvét valami belső kényszerűségből. Az erdőt bújva, a mezőt járva kis családja verőfényes világában nem sajnálja e mosolygó jelent cserébe a csillogó múltért, a mikor még csótáros lova vitte egy büszke század élén. — Mert huszárkapitány volt. Ez az egész, a mit szófukar ajakkal elárul életéből, de annál ömlőbb a hang, a melylyel lelkét festi. Benne van a magyar faj nemes büszkesége, tisztasága, felcsapó életkedve, merengő álmodozása, lüktető forrongása, tépelődő komolysága, derűs humora; verseiből kiárad a férfi megragadó, alázatos hite Istenben, szeretete hazája iránt; megéled az erdő lombos világa, a természet káprázatos pompája, a haragosan villámos ég zengése és a merengő, szelid csillagsereg rengése ; halljuk a madárdalt, a kalász ringó suttogását s kiérezzük, hogy ez a magyar föld hymnusa, rhythmusos zenéje. Mert verseiből szinte kiárad a magyar föld varázsos szaga. Ö maga érzi, hogy van benne szittyavér, pezsdülő, fölgerjedő, de nem irigy, csak egyért: ha férfit lát elemekkel, viharral harczban, mert ekkor ujjongva száll felé a lelke s e bátor tettért megirigyli; kimondja bátran, mit igaznak érez, el nem alkuszsza haszonért, a küzdelem érte nem aggasztja, törhetetlenül megy czélja felé s ama büszke öntudattal, hogy hitet, elvet sohse árult, hogy szóban, tettben hü, igaz vala; tele van dallal s tudna egy nótát, a mire csak a zivatar tanít, de ennek ina nincs kelete, alszik a magyar; beszél hát a mezővel, a lombbal, a tölgygyei, a melyben mintha egy erős, viharedzett férfilelke laknék. Megérzi az Isten kiáradó lelkét e nagy természetben, a mely körülfogja s fölemelkedett lélekkel tér haza a kis hajlékba, a melynek küszöbéig vérének nyoma vezet, mert szenvedett, harczolt, ifjúságát adta oda, hogy szerelmesét szívére ölelhesse. Lelkének zokogása sír régi levelében, hogy még elszakadva kell élni tőle, de fogadja erősen, emberül megtartja, lenne haragos tenger a gát, átmegy azon s győzzön, veszszen, de élve, de halva feleségül veszi. — Elült a harcz, megépíthette hajlékát s annak küszöbén imádságra hajol, hogy térjen be véle Isten is. Az Úrhoz fohászkodik Szilveszterkor is a férfias töredelemnek egy gyönyörű confessiójában; megragadó hittel, bűnbánó szívvel, alázatos töredelemmel vádolja magát, hogy kevés lelkében a szeretet, mert csak családjával törődik, a szegények kiáltó nyomora nem hat hozzá; tanítsa hát meg a Magasságos arra az égi szeretetre, a melyet a hegyen, a kereszten hirdetett.