Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

r nem hisz benne: „ ... Isten, ha nem vagy s csak puszta álom: Hogy Kezdet s Vég te volnál a világon, S nem Te teremtél engem, mit tegyek? — Megteremtelek hát én tégedet." — Józsue, Áron és a többi törzsfő haszonleső, gonosz, önző, hatalmaskodó, bűnös; felesége, Czippora, hűtlen, házasságtörő asszony, a ki megszökik Gideonnal a seregek ezredesével. És hogy mindezek kikerüljék Mózes dühét, kihirdetik a népnek: „Hogy Isten új szövetséget kötött Izraellel, mely szerint nem megyen A volt vezér tul a Nébó hegyen." — Áskálódó, gyermekes czivódásnak tünteti föl tehát a Bibliának ezt a hatalmasan megrázó történetét Szabó Endre, a ki mintha a zsidó faj költőinek megfordítottja akarna lenni: mig azok az Új-Szövetség isteni alakját, Jézus Krisztust blasphemiálják —• ő viszont az Ó-Szövetség inspirált lapjait fosztja meg isteni varázsuktól. BÁRD MIKLÓS. Téves eszmék megtévedt lantosai ezek. Szivökben nincs semmi a nemzetéből; ingovány a talajuk, a hol lidérczfény játszik s annak csalóka lángja posványba viszi, a hol elsülyednek a szenynyes iszapban. Megtántorodott lelkek, a kik — mivel a kicsinyes élet szemüvegén keresztül nézve a szenteket legyőzve s a Mephistókat diadalmaskodva látják — azt hiszik, hogy az emberi szellem örök igazságai már meg vannak czáfolva. Csak törpe lelkek gondolkoznak igy, a kik a mindennapi, szürke élet sivár gőzén, fojtó ködén nem tudnak keresztültekinteni s igy nem is látják az égboltozat fényes, álló csillagait. Szivökben a nappal kelő, de a nappal el is múló hangulatok fogamzanak meg, nem az „örök ember" nemes ideái. Az igazi költészet forrása átlátszóan tiszta, gyöngyözően fehér. Ám ha beléömlik a kicsinyes élet sok zúgó ere, dagadó patakja, fodros habú folyója: ez a sok beléhömpölygő, szennyes hullám megsárgitja, bemocskolja az üde forrás kristályos vizét, tükre nem mosolyog többé. Pedig a költészet csak a szent, a közös, a mindig élő nagy benyomások előtt tárult fel. Ezért vált az emberi lélek nagy kincseinek megőrzőjévé — s igy lett a nemzedékek féltett öröksége. Az emberi szellem sohasem állt őrt se a fáraók gúláinál, se a Nagy Sándorok trónja mellett. Hagyta porbahullani a trónokat, a koronákat, megrozsdásodni a kardot, elporladni a Napóleonokat, sőt nézte sokszor közönyös szemmel, mint mállanak szét a nemzetek; néha még maga ásta meg a sírt, a hova egy-egy országot büszke népével betemetett. De egyet megőrizett, féltve és őszintén: a lantot. Nem csodás dolog-e, hogy Attila sírja jeltelen, Árpád temetője elfeledve — ám a csodaszarvas mythikus mondája szárnyra kél s az ősidők rejtelmes homályából tisztán kibontakozva dalban él örökké ? Az éj sötétsége borítja az őshazát, a vándorlást, a honszerzés küzdelmeit — de egy vak énekes dalát törvény őrzi szentül és Homeros éneke fölcsendülve ma is lángot lop a szívbe. — A regés álmai hősöket ejtenek merengésbe s a véres kard kiesik kezökből, mikor az őrtüzek mellett felbúg a tárogató bús dallama és megzeneg a kurucz ének sejtelmes borongása. íme, sirba temetkezik minden. Királyok pusztulnak el, népek vesznek, feledve a homályos mult s annak küzdelmes harcza, csak egy él örök ifjú gyanánt: a dal.