Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1900

I. Poór János kegyeletes emlékezete

czeni piarista-ház; szeretett rendtársának — a sátoraljaújhelyi társház; tisztelete jeléül — a kereskedö-tanoncziskola; tiszteletük jeléül — az irgalmas nővérek. Egy élővirág koszorú Andrássy Jenő családja részéről. Képviselve volt városunk minden hivatala, a vármegye, pénzügyigazgatóság, a honvédtisztikar, a vasút, posta stb. A gyászszertartást a dalegyesület — melynek az elhunyt választmányi tagja volt — éneke nyitotta meg. Az egyházi szertartás után Holczinger Imre főgymnasiumi tanár a kővetkező szép beszéddel búcsúztatta el a jóbarátot és rendtársat: Mélyen tisztelt gyászoló közönség! A halál gyilkos szele ismét végig zúgott Kalazantius szőlejének nagykárolyi telepén. Romboló munkájában egy életerős fának szedte le először gyümölcsét, majd lassan-lassan lombjaitól fosztotta meg s végül magát a törzset is romba döntötte. Nem maradt belőle semmi egyéb földi rész, csupán csak a mennyit ez a keskeny koporsó magába zárhat. Nekem jutott az a nehéz, az a szomorú feladat, hogy hangos szóval mondjam el e helyről azt, amit ö róla úgyis mindenki tudott, hogy: az a munkabíró, munkaszeretö kedves társunk nincs többé; az a szerető testvéri szív kihűlt; a társadalomnak az a tevékeny és okosszavú tagja már csendes ember. Hogy az Ég egy tiszta lélekkel gazdagabb, s a föld egy becsületes emberrel szegényebb lett. Oly emberrel, ki a becsületesség mellett még csak egyet ismert puritán életében : a kötelesség hív teljesítését. Jelmondata volt: Édes az élet, — mondja az álom, Kötelesség — én meg úgy találom. Ez a kötelességérzet jellemezte öt, mint papot, az egyházi dolgok teljesítésében; ez mint tanárt a kathedrán; ez mint fiút és testvért szülei és rokonaival szemben; s ez mint társadalmi embert a közjóért való lelkesedésében. Mi, akik közelebb állottunk nemesen érző szívéhez, mi tudjuk csak, mily mély vallásossággal volt tele, mily meg-