Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1898

Kinek életét oltotta ki e gaz, az emberiségnek ez elvetemült tagja? Magyarország édes anyjáét, a magyar nemzet geniusáét, a legjobb, a legalkotmányosabb király felséges nejéét.

Magyarország története telve van a legszebb női alakokkal, kiknek fején a gyémántnál fényesebben ragyog az erények glóriája. Emlitsem-e Gizellát, első szt. királyunk nejét; emlegessem-e a férje vakságát kegyetlenül megboszuló Ilonát, vak Béla feleségét ; szóljak-e Mátyás édes anyjáról, Szilágyi Erzsébetről ; Zrínyi Ilonáról, Széchy Máriáról, II. Rákóczy Ferencz nejéről, e női Regulusról, Mária Teréziáról? Nem emlegetem őket, pusztán annak kijelentésére szorítkozom, hogy szerencsétlen véget ért királynénk a mi jó édes anyánk nemcsak beleillik e díszes koszorúba, hanem a legszebb legillatosabb virága annak, kiben a magyar nő minden jó tulajdonságát fellelheted, a ki a legelső magyar ember mellett a legelső magyar asszony volt; a ki, bár idegenből szakadt hozzánk, magyarabb lett a magyarnál; kinek életéből tehát tanúságot meríthetnek azok, kiket e szent föld szült és táplál, kik e szent hazának élvezik jótéteményeit s mégis nagyobb ellenségei legádázabb elleneinél is.

Szomorú napokat élt hazánk, mikor Európa legszebb föherczegnöje elmondta az Úr oltáránál a „holtodiglan, holtomiglant“. Legjobbjaink vagy a számkivetés szomorú kenyerét ették, vagy Kufstein, Olmütz, Josefstadt dohos börtönében nehéz lánczokba verve tengették életűket.

Jól tudta ezt Ausztria ifjú, bájos császárnéja. Segítsünk a nyomorban sinylödökön, szólalt meg szivében a jótékonyság angyalának szózata s az édes szóra nem egy amnestiát írt alá a fiatal, felséges férj, hogy visszaadja a szabadságot azoknak, kik a szabadság védelme miatt ették a keserves, könynyel áztatott rabkenyeret; nem egy fogoly lábáról vette le a rabbilincset, hogy visszaadja övéinek, kik hírt

í

VII