Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1898

29 —

Kelj fel pásztor ! hull a harmat Hinti hajnal gyöngyeit:

Siet pásztor, szakaszt álmát,

Hágja hegyek teteit.

Mily tömör s szaggatottságával mily szemléltető e rövidke versszak.

Arányosabb szerkezetével válik ki a nem kevésbbé dallamos „Erdő.“ Benne az erdőt zengi meg a költő, amint az reggeli bübájában és délutáni embereket szórakoztató szépségében áll előttünk. Érdekes a költemény befejező része, melyben a költő az erdő kellemeit a városi élet örömeivel veti össze — természetesen az előbbinek előnyére.

A képzelet játékának, a kedélyes színezésnek érdekes megnyilatkozása: a „Tündérkert“. Azt a csodát mondja el, hogy, midőn a hajnal felpirul s a sötét ég elbontotta sátorát, a virágok, vetemények és gyümölcságak miként nyájaskodnak és tréfálnak, a mint többek között a narczisszus a jáczinttal, majoránna rozmaringgal, a mint a merev lábú liliom, ingó-bingó bokros puszpán és tulipán, levelével kendőző rózsa, tarka homlokát féltő szegfű, répa, retek, hason járó tök és dinnye, lejtőt váró forgolódó uborkák egymás derekába kapva tánczot járnak. E szeszélyessége mellett is kedélyes költemény a kissé rikító szinpompa daczára sem bántó s terjedelmessége mellett sem untató.

Faludy didaktikus költeményei, mint elmélkedő, objectiv természetének természetes megnyilatkozásai, már művészibb alkotások. A „Pipához“ ez. kis versecske még igénytelen, de már a „Remete“ Faludynál szokatlan hangjával lep meg. Faludynak ez az egyetlen szigorúan aszketikus eszmékből épült költeménye, melynek hangja inkább egy a világ haszon- talanságaiból elegett látott s örömeitől megcsömörlött emberre emlékeztet, mint a jámbor, de a társaséletben is kedves Faludyra! A remete elbújdosik az erdő kietlen mélyibe és sanyargatja magát, böjttel töri s tüskébe keveri áruló testét azon reményben, hogy:

Eltelvén napjaim, nem félek a haláltul,

Elválok örömest ez árnyék rossz világiul,

Óhajtva járulok tehozzád, Istenem !

Jutalmam, örököm, kincsem és mindenem !