Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1896

püspökök, apátok, s a világi aristokratia között úgy szólván minden különbség elenyészett. Az elvilágiasodás ily körülmények közölt korán beköszönt, az érdem, a tudomány, a képesség mellékessé válik, s mint fö kellék előtérbe lép a rokonság a szolgai engedelmesség, mely kettőnek bármelyikét elégségesnek tartották a püspöki méltóság viselésére. Szokássá lett a legfőbb egyházi méltóságok betöltését a királyi kincstár föjövedelmi forrásának tekinteni, s ebből kifolyólag az egyházi ügyek vezetésére legalkalmasabbnak azt a jelöltet Ítélni, kitől legnagyobb ajándékot lehetett várni. A megválasztott püspök pedig, hogy költségeit kárpótolja, a kisebb papi állomásokat adta el pénzért. „Nincs pap — igy szól II. Sándor pápa — bármily tudományos és erkölcsös legyen is, ki állomást kapjon, ha csak azt pénzért nem veszi meg.“

E visszaélés a papi állomások osztogatásánál régi és mélyen gyökerező baj volt az egyház életében. A zsinatok hosszú idő óta küzdöttek ellene, de a mint a tények mutatják nem nagy sikerrel, sőt a baj tetőpontját épen a X. és XI. században érte el. Nincs e korból egyházi iró, ki a simonia ellen panaszt nem emelne; és méltán, mert e visszaélés rendkívül nagy elterjedése az egyház hivatását komoly veszélylyel fenyegette. Annyira jutottak e korban a dolgok, az egyházi és világi jószágok, hübérek annyira összezavartattak, hogy az egyházi javaknak egyházi rendeltetése feledésbe kezdett merülni. Németországban IV. Henrik kiskorúsága alatt az apátságokat már egészen királyi javaknak tekintettek, és mint ilyeneket a kormány vezetői kényök-kedvök szerint osztogatták és rendelkeztek felettök. Ily körülmények között nem tűnhetik fel különösnek, ha az apát sok esetben inkább a király vagy fejedelem tisztviselője, mint a kolostor lelki vezetőjeként szerepelt. A püspökségeket sokszor gyermekekre, sőt kisebb lelkészségeket még nőkre is ruháztak. II. Sándor pápa szavai szerint az egyházi méltóság eladó lett, mint valami vásári portéka. így volt ez nyugaton majdnem kivétel nélkül mindenütt, igy Franczia- országban, Németországban, de különösen Olaszországban.

E körülmények természetes következménye volt az, hogy a papság a X. és XI. században szellemileg és erkölcsileg mélyen lesülyedve, magasztos hivatásának meg nem felelhetett. A régi szigorú fegyelem elenyészett a szerzeteseknél is, s a világias életmód a klastromokban is lábra kapott. A szerzetesi ruha többé nem a világtól való elvonulás, a jámbor szemlé-