Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1896
() — löclés és tudományosság kifejezésének, hanem a kényelmes életmód legbiztosabb eszközének tekintetett. Érdek, születési rang tölté be a felső úgy, mint az alsó papi hivatalokat. Csodálkozhatunk-e, ha a pápai szék is belesodortatott ez áldatlan adás-vevésbe, s idővel nem is királyi, fejedelmi vagy patriciusi önkény, hanem egyenesen női uralom (Theodora és Marozia) ültetett nem egy pápát szent Péter székébe.*) De még ezzel sem telt csordultig az ürömpohár, még egy Nagy Oltónak kellett fellépnie, s az egyházat schismatice kelté választania, mig végre valahára megértették, hogy az egyházat végveszély fenyegeti, ha idejekorán segítség nem érkezik. A vészhir a clugnyi kolostort érinti legelőször. Lakói roskadozva a vádlóként fellépő hir súlya alatt, önmagukba szállanak, ömnagukon kezdik a reformot, hogy aztán a világot is reformálhassák. A clugnyak ön reformálásának üdvös hatása meg volt ugyan, de egészben véve a kitűzött czélt el nem érhették. Sokkal mélyebben gyökerező bajok emésztették és tartották lekötve a társadalmat, mintsem, hogy egy kolostor lakóinak askélikai iránya egészében hatni tudott volna reá. Még egy VIÍ. Gergelynek is, — ki a clugnyi kolostor falai között nevelkedett, — csak részben sikerült az egyházat és társadalmat egyaránt veszélylyel fenyegető visszaéléseket megszüntetni. A XI. század végén meginduló keresztes hadjáratok egy pillanatra csendet parancsoltak. A keleti események felkeltik nyugatnak figyelmét, a keresztény testvérek szomorú sorsa szánalomra gerjeszt, az eddig ellenséges szivek megbékülnek, s a keresztény szeretet szent köteléke által egybefüzve tüntető lelkesedéssel csoportosulnak a kereszt zászlója köré. A lelkesedésnek ily impozáns megnyilatkozása örömmel tölté el az egyház jövőjéért aggódó sziveket, de örömük fájdalom nem tartott sokáig. A XII. század még jóformán fel sem virradt, szalmalángként jelentkező lelkesedés máris lelohadt, s ment minden a régi kerékvágásban. A XII. század csak annyiban különbözik a X. és XI. századtól, hogy a XII. században a corruptiónak azelőtt nem ismert jelenségeivel találkozunk. Nincsen kor, melyben az erkölcsi pangásnak, az egyházi és világi téren való visszaéléseknek, önkénykedésnek, s a jog lábbal való tiprásának szomorúbb jelenségeivel találkoznánk, mint épen a XII. és az ezt követő XIII. században. *) Mika Sándor.
