Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1894

— 4 — czél, hogy az elszomorító esetekről sejtelme se legyen. Minden tehetségünket e czélra kell szentelnünk. Adjunk a védtelen kezébe fegyvereket minden" képzelhető esélyek ellen, még pedig szerencsés és szerencsétlen helyzetünkben egyforma buzgalommal és szeretettel, hogy mindég kedvező hatás alatt fejlődjék s a búnak, lelki gyötrelemnek, vagy épen nem tetszésnek még olyan halvány kinyomatát se lássa arczunkon, ne vegye észre feltűnő viseletünkön s így önhibánkból ne fészkelje magát az ártatlan szívbe, a mi még az élet ismerése előtt gyűlöltté teheti az életet, a meghajolni nem akarás a szükség parancsának, a kibékülni nem tudás a körülményekkel. Ezen körülmények mellett az emiitettem édes anya, a haza iránti szeretet is kényszerit a lankadást nem tűrő buzgalomra és arra, hogy jövő reményeitől okszerű vezetéssel távoztassunk minden mételyezőt, megtanítván őket arra is, hogy az élet eszköz és nem czél, mi biztosítja munkájok sikerét; sőt többet tesz, mert sem jó, sem rosz napjaikban nem fogják felejteni, hogy mindenöket neki köszönhetik; azért a hazafiúi érzelmeknek is korán kell táplálékot nyujtanunk a történelem nagy nevű alakjainak megismertetésével, hogy mint ezek -— élni és halni tudjanak érette. A mondottakból nemcsak a nevelés fontossága és szüksége tűnik ki, hanem az is, hogy csak a szülő és nevelő közös és egyöntetű munkáját nevezhetjük annak; minden más fattyú hajtása a nevelésnek, melyet idő előtt el kell pusztítani, hogy miatta a drága növény pótolhatatlan károkat ne szenvedjen. Hogy fontos a nevelés, ki vonja kétségbe, ha látja azon szerencsétleneket, kiket a szülők hézagos, vagy elhibázott nevelési rendszere társadalmi proletárokká, szánandó élősdiekké tett, kik szeretetreméltó nagyvilági modorukkal meglopják a hiszékenységet s nevetve állnak odább; kik folytonosan csínyeken törik fejőket, hogy a bűn árán szerezzék meg, a mihez a neveltség és ismeretek birtokában megengedett utakon juthattak volna. Mennyire másokká tehette volna ezeket valamivel több fáradozás, körültekintés, tapintat. A fontosságból a szükségesség következik. A teremtés koronája, a megszületett ember, a legszánandóbb a földön. Testileg, lelkileg tehetetlen magával és hosszú ideig támogatásra, őrködő szemekre, készséges tanácsadókra van szüksége, mig annyira jut, hogy önerejéből haladhat rendeltetése utjain. Hagyjuk csak magára a kis gyermeket! Vonjuk csak meg a ráhatás mindenféle nyilvánítását! Természetes, hogy menthetetlenül az elpusztulásnak teszszük ki. Még az állat is igényli egy ideig az anya gondozását, a melyet különben ösztönei vezetnek; mennyivel inkább rászorul erre az ember, kinél kezdetben még