Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1892

Végül értelmi fokozódással még egyszer részletezi a szenvedéseket, azután búját a jobb jövőbe vetett re ménynyel, a lionszeretet hangoztatásával űzi el s Mohács felvirulását óhajtja. E helynek erőt kölcsönöz az, hogy a/, utolsó sor a másodiknak ismétlése, de mig itt a fájdalom hatása alatt Mohácsban nagy temetőjét látja a nemzeti létnek, ott a felvirágzás erős reményében már hajdani sirról beszél. íme nemzeti történelmünk e szomorú eseményét mily művészi szerkezettel beszéli el a költő. Égető fájdalma daczára is jelét adja, hogy vádja nem egyeseket akar sújtani, mert Tömöri büszkeségét és ennek gyászos következményét a szerencse csalfaságával, Lajos király hibáját ifjúsága tapasztalatlanságával menti; az elesett vitézek iránti kegyeletlenségnek is megtalálja bocsánatát a pásztor és vándor meghatottságában, kik evvel mintegy a nemzet hálátlanságáért adóznak; a nemzetet sem vádolja gyávaságról, mert hiszen túlnyomó volt az ellenséges haderő. Mit tesz tehát?

Távol minden személyeskedéstől, mindenkit vádol s önmagát sem vonja ki a vád alól, mely a legborzasztóbb : a visszavonás, durva irigység, egyenetlenség. Csak legforróbb hazaszeretet képes ily vádra, mely önmais bűnösnek vallja s nagyon helyesen, mert a hon érdeke előtt háttérbe kell szorulni a személyi érdekek- nek. A befejezés is általános, minő maga a vád, mert midőn maga lelkesül, a nemzetet is lelkesiti, mert a hon boldogsága nem egy-két lelkes hazafi buzgólkodásától, hanem az egész nemzetétől függ.

II. A mohácsi vésztől a nemzeti visszahatásig.

Történelmünknek az előzőnél is szomorúbb korszakához értünk A koczka fordult s magyarjaink, kik előbb jeles királyaikkal versenyezve iparkodtak felkarolni min- dent, mi szép, jó és nemes volt; kik rajongó szeretettel vigyáztak a nemzeti egységre és annak biztosítékaira, a nyelvre és szokásokra, mint féltékenyen őrzött kincsekre; kiknek eddig jelszavuk „A haza minden előtt“ volt: szerepet cseréltek s a hasznos munkát tétlenség, a közérdeket egyéni czélok munkálása, az ősi nyelv és szoká-