Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1892

— 24 —

országot is szűknek talált s most a keskeny sírban is nyugodt; tárogatója harczra lelkesített, most pedig rozsda emészti fegyverét. Az éles gúnyt szelídíti azonban, midőn a csalfa szerencse áldozatának mondja s nyugalmat óhajt porainak. Ezután meghatóan festi a képet, melyet a gyászmező nyújt. Hazafiui fájdalmának, panaszának mélységét és igazságát akarja evvel tolmácsolni, mert a képet csak arra használja fel, hogy a fejetlenség, a széthúzás átkos következményeit hangoztassa.

Panaszát itt is enyhíteni igyekszik s némi vigasztalást keres abban, hogy a bátorság’ nem hiányzott ugyan, de a rettenetes erővel szemben semmit sem tehetett. Folytatja ezután a festést s hogy fájdalmát fokozza, gyö- 'nyörü hasonlattal mutat a nemzeti hálátlanságra, mely elfeledte azokat, kik a viharral sokáig daczolt tölgyként jeltelen sirjokba dőltek. Itt is enyhít azonban, midőn a vígan fütyörésző pásztorra tér át, ki hirtelen bus dalba kezd és a szomorúan ballagó utasra, ki lesüti szemeit, sebei pedig jobban sajognak, mintha megértenék mindketten, mit kellett volna a nemzetnek elhunytjaival cselekedni s mulasztásáért megindulásukkal elégtételt akarnának szolgáltatni.

Fájdalma emelkedik, midőn Lajos királyra, gondol. Hat pár verset szentel emlékének, melyekben hatásosan irja le ragaszkodását az élethez, a hasztalan rimánkodást segélyért, a folytonos sülyedést a mindent elnyelő iszapba, hol tragikus halálát lelte; majd tapasztalatlan ifjú korával menti hibáját s poraira a béke áldását kéri. A költemény e része összeütközés a történelemmel, de szándékos az, hogy a nemzeti szerencsétlenséget annál erősebb sziliben tüntesse fel s hogy я király elhunytá- val okolja meg’ e mondását: „Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.“ Ilyen ezélzatos tévedés a „Zri- nyiász“-ban Szulejman halálának módja és , Korit“-ban a. zsarnok király rögtöni elfogatása, mik szintén csak a hatás emelésére szolgálnak. Fájdalma a legmagasabb fokra hág, midőn kénytelen kimondani, hogy mindennek maga a nemzet volt oka, a visszavonás és irigység; hogy nem az ellenség, hanem önlia vágta a hon sebét, tette reá a sorvasztó lánczot.