Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1890

fi

nyéktől, különösen pedig; a neveléstől függ. Ez rendesen átmenetül szolgál a következő kori jellemre, történhetik azonban, hogy némely embereknél nemcsak későbbre is, hanem az egész életen át megmarad.

Az érzéki jellemből tehát mindenkor kifejlődik kor haladtával az eszmélő jellem, de már ebből az észszerű jellemre az átmenet sokkal nehezebb; ide már nagyobb lélek, nemesebb szív szükséges, de különösen az ész az, mely e jellemnél a főszerepet játsza, mely tetteinknek rugója, életünknek irányadója.

Itt az ész, mint legfőbb tehetség, szabja meg az élet egyetemes törvényeit, inig tehát az előbbi kor egyéne tesz jót és szépet, mert a törvény parancsolja, addig ennél erő és törekvés, meggyőződés és érze- mény, erény, jog és vallás, mind az észből és észtől veszi eredetét.

Az ész gondolkodás által már kifejlett, szemléletek és tapasztalatok által megtisztított; az ifjúkori képzeteket és elvont fogalmakat eszmék váltják föl; a lelkesedés kevesebb, de kitartóbb; mert már az ember e korban esze által biztos kiindulási pont és megdönthetetlen elv birtokába jutott. A vallási érzemény, mely az ifjúnál megfoghatatlan, de ellenállhatatlan titok gyanánt lebegett, nála egész tisztaságában ragyog, mely magáévá tevén a lelket, ezt átalakítja, minden törekvéseit megtisztítja és saját méltóságának bélyegét nyomja rá. Az akarat is mái erősebb, mely az akadályokat könnyebben legyőzi.

„Mig az ifjú önmagának és ábrándjainak, a férfin honának vagy családjának él; liir- vagy hódításkor ragadják ki az élet zajába, vagy fösvénység és élvkór

tartják gyáva bilincsek közt

..........s ifjú hévvel karol

fel mindenkit, a férfin barátai számát szükebb körre szorítja ; az ifjút őszinteség, hiszékenység jellemzi, a férfiút tapasztaltsága, csalódásai óvakodóvá teszik; az ifjú tapasztalatlansága miatt mindent a jövőtől várt, jövőben élt; a férfiúnak vannak ugyan messzcható tervei, de tudja, hogy a jövő kétes, azért a jelenben keres biztosítást; s minél többször csalódik, minél fcndorabb az őt környező világ, annál kevesebbet remél, annál inkább simul a jelenhez.“ (Rónay J. Jellemisme.)