Nagykároly, 1912 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1912-03-31 / 3. szám
NA G Y K Á R 0 L Y ftpínzüMM mi Ä döntés még messze van, Szatmári siralmak és reménykedések, — Szoknyasuhogás a flnánczok körül? — Á válság regendái, Nagykároly város közvéleményét a szat- mármegyei pénzügyigazgatóság székhelyének válsága "még, mindig igen élénken foglalkoztatja. Ez teljesen érthető is. Érdemi döntés a nagy kavarodást keltett ügyben még mindig nem történt és a szemérmetlen Szatmár-Né- metinek Nagykároly város ellen intézett csul aknamunkája felett se lehet egy könnyen napirendre térni Legutóbbi közléseink óta mindössze az történt, hogy a pénzügyminisztérium értesítette a város közönségét, hogy a pénzügyigazgatósági palota épitésére vonatkozó ajánlatát csak az esetben veheti érdemleges tárgyalás alá, ha a város ajánlatát Szatmármegye törvény- hatósági bizottsága jóváhagyja. Ez az intézkedés, tekintve, hogy rendezett tanácsú városnak ilyen ügyekben nincs joga önállólag eljárni, magától értetődő s nem szolgálhat jogos alapul a miniszter ez utóbbi leirata folytán keletkezett aggodalmaknak. Attól tartanak ugyanis, hogy a vármegyei közgyűlés, melynek többsége Szatmárpárti, nem fogja jóváhagyni Nagykároly város ajánlatát. Kár az ördögöt a falra festeni. A vármegye ilyen határozata nem egészen bizonyos, de ha mégis ellenünk döntene, felebbezési fórumul ott van a belügyminisztérium, ahol —• tudomásunk szerint — elitélik Szatmár-Németi kapzsiságát és sok jóakarattal viseltetnek Nagykároly város iránt. A mi inforinácziónk szerint már nincs nagy baj. Tudják ezt Szatmáron is, mert már szemrehányást is tesznek az ottani vezetőségnek, hogy a pénzügyigazgatóság — amint ők mondják — „hazavitele“ érdekében nem jártak el helyesen. Érre vonatkozólag az „Uj Szatmár“ a következőket Írja: A hatalmas szenzácziót keltő, de részleteiben meglehetősen homályos hir elsőnek — talán a kelleténél korábban — Szatmáron pattant ki. Sőt meglehetősen túlzott formában pattant ki, mint elhatározott, biztos és immár megváltozhatatlan tény, amelynek képzelt babérain olympusi fenséggel már el is helyezkedtek azok, akiknek mindössze annyi az érdemük, hogy voltak szívesek megengedni, hogy a babérokat más kezek alájuk rakosgassák. Szatmár város közönségét az egyéni érdemek honorálásán kívül természetszerűleg igen melegen érdekelte volna az is, hogy milyen stádiumban van hát tényleg a pénzügyigazgatóság visszahelyezésének kérdése. Az erre vonatkozó hiteles informácziók azonban teljesen elvesztek részint az egyéni érdemek tülekedésében, részint pedig abban, hogy Szatmár is kiállott a Szamos partjára, Nagykároly is összegyűjtötte szószólóit a falu végén és onnan öltögették egymásra a nyelvüket. Szatmár azzal verte a mellét, hogy a pénzügyigazgatóság már a mellényzsebében van, Nagykároly pedig görcsösen szorongatta a markát, amelyben birtokon belüli jogait tartogatja. Igaza van laptársunknak — bár bizonyára nem ennek az igazságnak megállapítása volt a czélja — : Nagykárolynak a pénzügyigazgatóságra birtokon belüli joga van és ezt a jogát nem engedi át Szatmárnak. Egyébként a szatmáriak még mindig reménykednek, hogy orvtámadásuk sikert fog eredményezni. ____________________________ Az áthelyezés kérdésében megnyilvánult együttérzés sajátságos körülményei, hogy az ügy, annak felvetése óta, Nagykároly város társadalmi életének minden rétegében állandóan felszínen van. Ha két ember valahol összejön, bizonyos, hogy a pénzügyigazgatóságról fognak diskurálni. Alig van Nagykárolyban ember, akinek a pénzügyigazgatóság válságáról, saját külön úgynevezett „legmegbízhatóbb“ értesülései ne volnának. Mindenki tud valmit, amit még más sem tud és úgyszólván minden órában újabb és újabb eseményeket korpoltálnak. Az áthelyezési terv okairól és az ittmaradás kilátásairól fantasztikusabbnál fantasztikusabb históriák vannak forgalomban. Ezek közül talán legérdekesebb, melynek elbeszélése közben parfüm illat érzik és selyemszoknya suhogást vél hallani az ember. Ez a kis legenda szatmári származású és Kelemen Samu megingott politikai pozicziójának megerősítésére van szánva. A szatmári viszonyokkal ismerősek előtt nem újság hogy Kelemen Samu ebben a cziklusban utolsószor képviseli Szatmár városát az országgyűlésben. Elvesztette népszerűségét és már a legutóbbi választáskor is csak az ellenpárt elhibázott taktikája miatt győzött. Kelemen Samu képviselő érdekében terjesztődik tehát az, hogy a pénzügy igazgatóság Szatmárra helyezése Kelemen nejének közbenjárására határoztatott el. Kelemenné állítólag ezt, egy jóbarátnője, a pénzügyminisztérium egy előkelő tisztviselője nejének segítségével és szívességével vitte keresztül. Kelemen tehát egyelőre a felületes szatmáriak előtt megint in floribus áll. Ezekkel szemben a tény az, hogy az áthelyezés kérdése a tisztviselőknek a helység miatti panaszából vetődött fel és az ügy ma csupán oly stádiumban van, amint ezt czik- künk elején megírtuk. (\ „Magyar Király“ kávéházból. — Szegény sajtószabadság! Jól nézhetett ki márczius 15-én. — Miért? — Olvasom, hogy a Polgári Olvasókör bankettjén egy ur a sajtószabadságra üritette a poharát. Miért szeret most minket Falussy Árpád? Képviselőválasztás előtt! Közismert tény, hogy a nagykárolyi kerület országgyűlési képviselőjét, a reakcziós, de tehetségtelen Gróf Károlyi Józsefet kitessékelte köréből az országgyűlési pártonkivüli függetlenségi párt,, amelynek a fiatal honatya elnöke volt. A párt, amelyet először elvakitott Nagykároly követének grófi mivolta, megbánta ballépését és még csak nem is udvarias formában igyekezezett megszabadulni elnökétől. Gróf Károlyi József tehát vérző szívvel lemondott elnöki tisztségéről és elment but felejteni Parisba, a csecse franczia nénik közzé. Ez eddig kizárólag a grófi fiatalember magánügye és senkinek semmi köze nincsen hozzá. Politika őnagysága, ez a csél-csap istenasszony egy cseppet se fog búsulni, ha a kövér grófi csemete nem fog lábatlankodni a szoknyája ránczai mellett és határozottan kellemesebb a szajnaparti metropolisban szórakozni, mint itthon Justh Gyula, az öreg politikai clorn frázisait hallgatni a választójogról, arról a választójogról, amelyet mikor pártja hatalmon volt, nem akart megcsinálni. Csakhogy nem igy áll a bál. Gróf Károlyi József a függetlenségi pártonkivüliek csoportjának elnökségéről történt lemondásával egyidejűleg ezen csoport tagjai sorából is kilépett. Szóval ma már nem pártonkivüli független, hanem a választókerület előtt ismeretlen pártállásu és igy a kilépésről, tekintve, hogy Károlyi Józsefet pártonkivüli függetlenségi programmal küldték á parlamentbe, illett volna a kerületet is értesíteni. És hogy ez nem történt meg, ennek érdekes körülményei vannak. Gróf Károlyi József azért nem tartotta szükségesnek kilépését a nagykárolyi kerület választóival közölni, mert most már még kevesebbet törődik velük, mint eddig. A grófi fiatalember ugyanis csak még két-három hónapig fogja képviselni a kerületet. Biztos tudomásunk van róla, hogy Gróf Károlyi József még ez év közepén, de legkésőbb a f. év szeptemberében lemond a nagykárolyi kerület mandátumáról. Nagykároly városban tehát még ez folyamán képviselőválasztás lesz. Ez előzmények megismerése megoldja azt a rejtélyt, hogy miért szeret most minket olyan nagyon Dr. Falussy Árpád és hogy a pénzügyigazgatóság ügyében rajtunk segítendő, miért sietett olyan nagyon, hogy ő is ott legyen, mikor Gróf Károlyi Mihálynak telephonáltak. A sajtó és a nagyüárolyi sajtó* Nem igen szoktunk a saját mesterségünkről beszólni, mert hiszen a közönség, amelynek dolgozunk, mindeneknél jobban ismer bennünket. Vannak azonban alkalmak, mikor ez szinte kötelességünkké válik. Ilyen alkalom az Otthon Írók és hirlap- irók körének a múlt héten Budapesten tartott közgyűlése és kötelességünknek érezzük, hogy Rákosi Jenő, az Otthon-kör illusztris elnökének a közgyűlés megnyitó beszéde keretében a magyar zsurnalisztikáról mondott ragyogóan elmés és klasszikusan igaz bírálatát, minél szélesebb körben megismertessük. Tesszük ezt pedig kizárólag a közönség és egyes „hirlap- irók“ okulására. Sajtója ennek az országnak — mondotta a többek között Rákosi — csak egy pár évtized óta van. Voltak ugyan nagy újságíróink, de sajtónk, publiczitásunk nem volt. Ha csak azt vesszük, hogy a sajtóban talentumos, hivatott, készült emberek mindennap a maguk érzézését, gondolatát, sőt gondolkozását csep- penkint oltják a nagyközönségbe, annak elhatározásai és szándékai felett uralkodnak, tettekre serkentik, ez olyan befolyás, amelynek párját nem lehet találni. Mondhatná valaki, hogy az iskola. Az iskola azonban nem egyéb, mint előkészítője annak, hogy mi megkapjuk azt a közönséget, amelyre befolyást gyakorolhatunk. A sajtó egy ország lelkét kormányozza. Olyan erő, amelyben a természet minden fakultása egyesül és minden adománya megvan. A szél, a nap, a hideg, a meleg, az mind együtt benne van a sajtóban. Ha kell, lágy fuvalmat lehelünk, ha kell vihart, amely elsöpör törekvéseket, embereket és egy uj világ számára teremtünk talajt. Mint harmat, hullunk mindennap az elmékre és biztatjuk az embereket, mint a csirát, a kihajtásra. Ha kell, menydörgünk, villámokat szórunk, emberekre, népekre, országokra, kormányokra, mindenkire. És ha hivatásunk nagyságával igy el vagyunk telve, szépségeiben annyira tudunk gyönyörködni, illik megmondani, hogy természetesen a természet romboló erői és az ember gonosz ösztönei is benne vannak a sajtóban. Steib Márton női és uri-divat üzletében **üf az összes raktáron levő újdonságok leltározás miatt a legmérsékeltebb árakon árusittatnak él. Vigyázat: Kékre festett kirakat!
