Nagykároly, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-26 / 30. szám
NA GYKAROL Y garantuomo“ szintén magáénak vallotta ezt az elyet, Garibaldi pedig kijelentette, hogy addig nem nyugszik, mig az egységes Olaszország fővárosává nem teszi Rómát. Midőn bevonult Nápolyba s a nápolyi podeszta ékes dikczióval üdvözölte, a vö- rösinges légió vezére hosszú beszéd helyett kardjára ütött s e szavakkal válaszolt: — Signori! Andiamo a Roma! S ez a jelszó zúgott, harsogott Firenzétől Messináig, ibolyás Pármától Ca- labriáig; s a jelszó: Italia fara dese! teljesült s az egységes Olaszország, amely oly hosszú évszázadokon át nem tudott létesülni, nemzeti akarat és közérzés ereje által létrejött Radetzky Albrecht főherczeg és Tegethoff győzelmeinek daczára. A sokfelé tagolt és annyi nemzetiséggel tarkázott magyar nemzetnek rendkívüli szüksége van egységes nemzeti közérzületre. A sok kulturegvletnek nem a gyújtó és a levélpapír reklámozásában, nem a közgyűlésekben és bankettekben kellene rekordot elérnie s nem abban, hogy a tagsági dijakat pontosan beszedjék, de azontúl semmit se csináljanak. Amerikának minden polgára, nemzetiségbeli különbség nélkül, büszke arra, hogy ő yankee. S ha összegyűlnek, eléneklik a yankee-doodle-t, íelállanak és úgy tisztelik meg a nemzeti dalt. Nálunk még magyar emberek rendezte összejövetelek, mulatságok alkalmával sem viseljük a nemzeti színeket, mert „az nem elegáns“. Ezzel szemben nincs egyetlen román nőcseléd Erdélyrészben, aki ne viselne kék-sárga-piros szalagot; s nincs egyetlen előkelő román úri asz- szony sem, aki ne nemzeti viseletben jelenne meg bálokon, stb. Tőlük tanuljon a mi társadalmunk nemzeti közérzést, mert bizony szükségünk van valami összetartó erőre a mai rossz napokban, mikor egyre tornyosulnak a viharfelhők nemzetünk egén! Egy érdekes eszme. A magyar közvéleményben mindinkább és inkább kifejezésre jut a mai közigazgatással való elégedetlenség. Lépten-nyomon olvasunk a mai avult rendszer ellen intézett kifa- kadásokat és lépten-nyomon találkozhatunk a javitást ezélzó törekvésekkel. Ilyen, a közigazgatás javítását ezélzó indítványt nyújtott be Szatmárvármegye törvény hatósági bizottságához a múlt közgyűlés alkalmával egy városunkbeli törvényhatósági bizottsági tag, amely inditvány úgyszólván a köz- igazgatást nagykorusitaná s amelyet minden valószinüség szerint el is fog fogadni a törvényhozás. Szintén a közigazgatás javítása érdekében íródott az a czikk is, amely a „Közigazgatási Közlöny“ legutóbbi számában jelent meg: „Miként lehetne a magyar közigazgatásnak a gyakorlati élet számára önmagát átalakítani?“ ezimmel dr. Hollóssy István, az ismertnevü közigazgatási szakiró tollából. Az érdekesen megirt czikk az altruista bankkal és a telepítés kérdésével foglalkozva a következő jellemző megállapításokat vonja le: A magyar közigazgatás és polgárosodás, (magyarosítás) az ipar, közgazdaság, a város- fejlesztés kérdései oly szorosan együvé tartoznak, hogy ezeknek érdekeit nem lehet egymás érintése nélkül előmozdítani. És nem szabad egymás mellőzésével, kárával, előmozdítását megkísérteni sem. Mert ez a törekvés az eddigi szerencsétlen példák után előreláthatólag, újra megboszulná magát. Tehát ebben a kérdésben a vármegyék, városok és községek összes egyesületei, az iparosok, gazdák, építészmérnökök és orvosok valamennyi egyesületeinek közreműködése nélkül, csak félmunkát végeznének bármily hosszú idő alatt is. íme, a közigazgatási reform legsürgősebb részét, a városi törvényt 1848. óta épp úgy nem volt képes megcsinálni a törvényhozás, mint ahogy az iparfejlesztés gyakorlati módszere, a félszázad óta ismétlődő jelszavak és biztatás daczára sem tud megszületni. Mind a két törvény a legkinosabban vajúdik. A magyar közigazgatásnak nemzetivé, egységessé tételéről pedig még unokáink is csak óhajtó módban fognak beszélhetni, ha ilyen tempóban haladunk mi a reformok terén. Miért van ez igy minálunk? Mert a társadalom nem látta e kérdésnek egymással való szerves összefüggését. Különösen áll ez a köz- igazgatási reformra vonatkozólag, amelynél úgy áll a dolog, hogy az eddigi tervekben nem látott semmi gyakorlatias, hasznos dolgot a társadalom. Hiszen az eddigi tervezetekben a papirosfogyasztás rendszere tovább is fennmaradt volna. így tehát nem volt más teendője a közvéleménynek, mint afölött dönteni, hogy vájjon az ő választott emberei vagy a kormány kinevezett egyénei fogják azzal tölteni idejüket, hogy önmagukat kínozzák és a közönséget is bosszantsák a papirosmunkával. Azonban abban a perezben, amint a reform arra az álláspontra fog helyezkedni, amelyet a nagy Széchenyi sürgetett, sőt már Zsigmond király is kezdeményezett, vagyis a gyakorlati népsegitő feladatok megvalósítását fogja czéljául kitűzni, tehát a közterhek apasz- tása, az ipar, népjólét közművelődés, magyar polgárosodás előmozdítása lesznek a bevallott hivatalos teendői, amelyekkel ma csak a mogyorófa pálczával (mint kihágási bíróság) vagy mint jámbor néző (statisztikai adat gyűjtő) foglalkozik : akkor az egész társadalom a legnagyobb lelkesedéssel fog hozzájárulni egy népsegitő közigazgatási reformhoz. Dehát úgy vagyunk ezzel is, hogy ezt erőltetni nem lehet. Tehát meg kell fordítani a dolog végét. Ha Mohamedhez nem jön a hegy, úgy Mohamed menjen ahhoz. Itt van ugyanis a telepítési kérdésnél a legkedvezőbb alkalom arra nézve, hogy a magyar közigazgatás önmagát felemelje arra a magas polezra, amelyre a nemzet szükkeblü- sége nem akar segitőkezet nyújtani, mert a hegy könnyebben mozdul, mint a magyar társadalom. A telepítési bankok országos szövetségéről szóló törvényjavaslat ugyanis, mikor előtérbe helyezi az örök haszonbérletet: alkalmat nyújt a közigazgatásnak arra, hogy a magyar közigazgatás értékesítse hatalmas erejét az ipar, földművelés, magyar polgárosodás és városfejlesztés, szóval a népjólét munkájában, hiszen úgyis annak a szövevényes munkának összes szálai az ő kezében vannak. Az ő kezében, amelyeket a vaskalaposság teljesen meg- bénitott. A czikk további részében a telepítésnek a községek utján leendő megoldásával foglalkozik. Városi színház. A téli sziniszezon. Bár még csak julius végén vagyunk s az uj rendszer szerint szini- szezonunk csak január 1-én kezdődik; színházunk uj igazgatója, Neményi Lipót társulatának szervezése után most hozzáfogott repertoárjának összeállításához. Legalább erre vall azon levele, amelyet szerkesztőségünkhöz intézett és amelydett. Mikor a cserepeket átvette, megnyúlt arcczal nézett reám. Megkérdeztem tőle: „Ugy-e most boldog?“ Dühösen válaszolt: „Miért ne lennék boldog, amikor egy ilyen bájos aszzony virágait vihetem.“ „Akkor rendben van, — feleltem. — Csak az az egy megjegyzésem van, hoyy elég távol lakunk. Villamosra nem szállók fel, kocsiba nem ülök, mert ez gyön- gédtelenség lenne tőlem az ön kedves figyelme iránt.“ Ő még jobban rám bámult, de nem szólt. Én azonban folytattam. „Milyen kellemetlen lett volna önnek, ha teszem fel a vásárcsarnokból jöttem volna, két libával. Ugy-e, akkor nem ajánlotta volna fel lovagi szolgálatait? Pedig higyje el, egy nőre végtelenül hízelgő, ha egy elhagyatott, sötét utczácskában olyan végtelen figyelmesek vele szemben.“ Az ifjú már zavarba jött. Kétségbeesett pillantást vetett reám. „De, nagyságos asszony, bocsánat“ hebegte. Én megint nevettem s folytattam : „Én belátom, hogy nehéz az a két cserép, de ha maga arra gondol, hogy érettem teszi, akibe az első pillanatban szerelmes volt ... No jó, nem volt szerelmes ... De talán akinek mégis megtetszettem . . . Hát, ugyebár, akkor nem túlságos nehéz a két cserép virág. Tetszik magának?“ „Tetszik“, felelte mogorván a lovag és sötét pillantást vetett a virágokra. „Mondja meg őszintén, hogy maga alapjában véve nem is udvarias ember, — fordultam hozzá egy kicsit szemtelenül. — Magának tetszenek a csinos,nők. Nos, vallja be.“ Nem szól semmit. „Én azt hiszem, hogy maga egy aszfaltbetyár és kisül, hogy . . .“ Itt azén ifjam elvörösödött. Ingerülten kiáltotta: „Bocsánatot kérek, de én . . .“ „Szóval maga tisztességes szándékkal czipeli a két cserép azaleát. Szóval figyelmes, önzetlen ember, aki tiszta hódolattal van a nők iránt. Higyje el, ez olyan nagy ritkaság a mai világban, hogy ez engem egyszerűen meghat. Ez után nincs más hátra, mint hogy várom az ön vallomását. Mert föl kell tennem, hogy egy kicsit mégis szerelmes belém. Talán épen én vagyok az ideálja. Ilyennek képzelte álmaiban azt a nőt, akit szeretni tudna. Akkor hát beszéljen. Valljon. Hódítson meg. Legyen szellemes. Legyen ragyogó“. A fiatal ember megállt. A szemembe nézett. Valamit akart mondani, de csak mozgott a szája s nyöszörögve, kínosan szólt: „Nagyságos asz- szony . . .“ „Honnét tudja, —- szóltam hozzá, — hátha ,méltóságos vagyok? Ez azonban mindegy. Én beszélek maga helyett, mert maga most el van foglalva az azaleákkal. Én tudom, mit akart. Meg akart hívni engem a lakására. Már leánykoromban hallottam, hogy vannak fiatal emberek, akik megszólítják a csinos nőket az utczán s udvariasan meghívják őket a lakásukra. És én megvallom, roppant kiváncsi voltam, milyen lehet egy ilyen fiatal ember lakása. De miután maga meg sem hiv . . . Sajnos, már itthon is vagyunk ... Itt lakunk az első emeleten . . . No, azt nem kívánom, hogy feljöjjön a lakásunkra. (A fiatal ember ijedten megállt.) De ezt is csak azért nem teszem, mert ez nem szokás. Adja ide a cserepeket, Kukuska ur.“ Az ifjú zavartan átadta a cserepeket. Mosolyogva a szemébe néztem. Hát könnyes volt a szeme. „Maga sir?“ kérdeztem. Ó egyszerre fájdalmasan kitört: „Mit vétettem én, kérem, hogy igy bánik velem ? Én nem akartam semmi rosszat, kérem . . . Én pusztán udvarias akartam lenni, kérem . Én nem vagyok aszfaltbetyár, kérem ... És nem vagyok Kukuska, kérem . . . Én jó családból való fiú vagyok, kérem . . . Varjassy Élemér joghallgató vagyok, kérem ... És én tisztelem a nőket, kérem!“ Én csak bámultam reá. Most én nem jutottam szóhoz. Sarkon fordult s leverten elsompolygott. És én ... A férfi": No és te? Az asszony (piczit álmodon mosolyog, lágy hangon) : És én nagyon megsajnáltam azt'a fiatal embert. Ahogy egy gyermeket megsajnál az ember. Amikor utoljára rámpillantott, láttam, hogy tiszta hódolat volt a szemében. A férfi: Különös. Hát talán épen ezért nem mondtad el nekem az este ? Sajnáltad. (Ingerülten.) Talán sajnáltad azt is, hogy . . . No, nem akarom megmondani. Az asszony (meghökkenve): Ugyan! Te még kisütöd, hogy csakugyan kalandom volt I A férfi: Azt nem. (Össze akarja magát szedni. Az asszony arczára néz s határozatlanul mosolyog.) Különben, ahogy vesszük . . . Tegnap estétől ma délig sajnáltad . . . Egy egész éjszakát töltöttél az azaleás lovagoddal, anélkül, hogy bemutattad volna . . . Alapjában véve egy kis kalandod volt, lelkem. (Az asszony fölnevet, de másfelé gondol. A férfi hosszan nézi az asszonyt s egy kicsit szomorú.) Pásztor József. A MzMás nini.
