Nagykároly, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-13 / 50. szám
Nagykároly, 1911. deczember 13. Vi. évfolyam. — 50. szám. NAGYKÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Szőlö-utcza 4. sz. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K.---- Megjelenik minden szerdán reggel. = F e lelős szerkesztő éslaptulajdonos: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. „Hyilt-tér“ sora 60 fiilér. — Kéziratokat nem adunk vissza. A hirdetések kSzlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak el. Fegyverkezés. Tizenegy nap múlva lesz a kereszténység békeünnepe s mégis a levegőt csaknem világszerte puskapor szaga tölti be. Itália bőszükén nekitör az ozmánnak, a muszka fogait vicsorgatja Perzsiára, melyet minden teketória nélkül fel fog falni, a franczia, kiben a reváns vágya nem tud nyugodni, ujjat húz Németországgal, ez viszont a nagy brit birodalommal akar hajba kapni s csak most — mikor a veszedelem már látszólag elmúlt — tudódik ki, hogy egy osztrák-magyar- olasz háború fenyegetett. Ki tudhatja, tényleg elmult-e már ez a veszély s ha igen, nem fenyeget-e más háborús veszedelem? Hiszen a balkáni tűzfészket a legcsekélyebb vigyázatlanság is lángba boríthatja és ez a láng nagyon is könnyen átcsaphat a közeli szomszédságba. Titokban, suttyomban folyik a fegyverkezés. A hadi erőt megszilárditják, hogy minden pillanatban sikraszállhasson az ország és jogainak sikeres védelmére. A nagyhangú békefrázisoknak csakugyan nincs hathatósabb eszköze a hatalmas hadseregnél és az ügyes diplomácziánál. De az országok sorsát irányitó férfiak rég belátták már, hogy e kettőn kívül még van más erős védelmi eszköz is, melynek az említettekkel szemben még az is előnye, hogy produktiv hasznot is hajt: a nép tanultsága, fokozott értelmisége. Ha a népet csak ágyutölteléknek tekintik, úgy az csak a legnagyobb veszély: háború idején állja meg helyét. Az ország jóllétét a tudatlan nép nem emeli, hatalmát pedig csak a hadakozást gépiesen végző katonatömeg védheti meg. Békés időben azonban a szellemileg elmaradt nép az élet követelményei és a kereseti viszonyok közti rikító disszománczia következtében beálló nyomornak esik áldozatául, nem úgy, mint régebben, a patriárchális időkben, amikor elég volt, ha a paraszt, a mesterember a maga sablonos kézimunkáját nap- ról-napra elvégezvén, bőségesen, de legalább is elegendően keresett, hogy magát és övéit fentarthassa és leginkább attól kellett tartania, hogy háború tör ki, amely békés munkájának gyümölcseit elpusztítja. Nagyot fordult azóta a világ kereke. A háború — mint embertöldöklő rém — még rettenetesebb lett ugyan, de egyrészt ritkább, másrészt pedig a veszélyét lokalizálják. Attól ma már nem kell félni, hogy a magánvagyonokat egyszerre elpusztítsa. Mert bár szent igaz, hogy a háború milliárdokat emészt el, mégis nem képes arra, hogy a dolgos, munkásnépet vagyo- nilag tönkretehesse. Ezzel a biztonságtudattal meg van adva a békés munkálkodással eszközlendő vagyonszerzés előfeltétel«.* Hiányzik azonban a másik feltétel: a kereseti viszonyok kielégítő volta. Abban a nagy hercze-hurczában, abban a minden képzeleten tulcsapongó vetélkedésben, melyet az egyes nemzetek hatalmuk megerősítésében és a többieken való tultevésen, mondhatni, lázasan folytatnak, talán a leggyőzedelmesebb fegyver: a tudás. Nemcsak a vezérférfiak, hartem az egész nép tudása, értelmisége. Nem indokolatlanul mondta az államférfi, kitől megkérdezték, minek köszönhették a németek, hogy a írancziákon győzedelmeskedtek, hogy ez elsősorban a német néptanítók érdeme. Ok voltak azok, kik oly értelmes katonaanyagot adtak a hadvezetőségnek, melylyel annak könnyű volt még a túlerővel is sikeresen szembeszállni. A nép magas értelmisége ereje a hatalmas Németországnak, mig a mi gyengeségünk szomorú jele az analfabéták nagy száma. Folyton csak a hadsereg fejlesztésével védekezünk, ellenben népiskoláinkra, de még inkább a jövendő nemzedék nevelőire, derék néptanítóinkra, csak annyit költünk, amennyit félig-meddig elégségesnek tartunk arra, hogy ne foghassák reánk tanügyünk teljes dekadencziáját. Felnőtteknek oktatására, művelődésére pedig alig jut valami figyelem vagy éppen pénz. Lássék-tessék tanfolyamaink, úgynevezett népakadémiáink is vannak ugyan, de mily szegényes azoknak felszerelése, látogatottsága. Bármily üdvös is a czél, melyet követnek, bármily lelkesek, buzgók és önzetlenül fáradozók is tanerőik, mégis az az eredmény, melyet ezen a réven elérni lehet, aránytalanul csekély a szükséglethez képest. Mennyire más a helyzet e tekintetben a külföldön ! Németországban nemcsak alkalma nyílik már minden felnőttnek, hogy kenyérkereső munkájának elhanyagolása nélkül szakavatott tanerők vezetése alatt továbbképezhesse magát, hanem erre Eldobott szív. Irta: Nemeskéri Kiss József. Késő éjjel a kávéházban már csak néhány újságíró üldögélt együtt. A tea mellet arról beszélgettek, hogy most már nem történhetik semmi sem titokban, mindent megtudnak az újságírók s meg is Írják. Miközben a beszélgetés folyt, a szomszéd asztalnál egy öreg ur telepedett le s ezt a megjegyzést hallva oda szólt a társaságnak: — Tévednek uraim, mert bizony nagyon sokszor nem tudják meg azt, ami érdekes. Az emberi lélekbe nem látnak bele és felületesen, csak külsőleg látják meg az eseményeket, amelyek igy kívülről nézve közönséges dolgoknak látszanak, pedig nem egy nagy és mélységes tragédia. — A nagy tragédiák mindig a nyilvánosság elé kerülnek — jegyzete meg az egyik újságíró. — Dehogy kerülnek. Azok, amelyek egy ember belső világában játszódnak le s lelkét- szivét törik össze, azok, amelyeknek hőse ilyen küzdelem után bukik el, nem kerülnek nyilvánosságra, mert nehéz őket meglátni, csaknem lehetetlen. — Mondjon csak egy ilyen esetet! — faggatták hitetlenül az újságírók. ____________ — Véletlenül tudok; éppen a minap történt annak a fiatal hivatalnoknak az öngyilkossága, amelyről az összes lapok öt soros hírben emlékeztek meg, pedig bizony igen érdekes története van. Az öreg urat biztatták, hogy mondja el, majd meglátják. Bele fogott hát a beszédbe. — Az öngyilkos Bartay Ferencz volt. Mint árva gyerek került ide a fővárosba, s ott lakott abba a kis öreg házban, ahol én. Csöndes fiú volt, ha dolgát végezte a hivatalában, otthon ült és bújta a könyveket. Egyetlen kedvtelése volt a színház; különösen az egyik operettszinházba járt gyakran. Amikor aztán összeösmerkedtünk, nyári estéken gyakran ültünk az udvaron a diófák alatt s olyankor olyan különös dolgokat beszélt, hogy nagyon föl keltette az érdeklődésemet. Elmondotta a többi közt, hogy nagy terve van. Mivel szegény ember, valamit alkotnia kell, hogy feltűnjön s méltó legyen arra, amit el akar érni. Többet nem mondott, de észrevettem, hogy valami nagy szenvedelem hevíthette a különben nagyon egyszerűnek látszó embert. Sohasem beszélt róla, de egyszer aztán véletlenül elárulta magát. Együtt voltunk az ope- rettszinházban s hazajövet nagyot sétáltunk. Oda kerültünk megint a már csöndes színház mellé és Bartay, aki egész idő alatt alig szólt valamit, megállt a sötét épület előtt és igy szólt: — Nézze ezt a házat. Még előbb tündéri fényben úszott, tele volt emberrel, muzsikaszó zengett és dal csengett falai között, most temetői némaság és kietlen sötétség honol benne. S miközben édes mámoritó dal vidám kaczagás hangzott benne, ki hinné, hogy valaki ott a homályos nézőtéren könnyet ejtett? Ki tud arról, hogy fönn a magasban az elsötétült csillár körül a sok virág elszállott illata egy keserves könnycsepp tűnő párájával ölelkezik minden vigasság után. Meglepetve hallottam e szavakat s aztán elgondolkoztam rajtuk. Valami elérhetetlen ábrándja lehetett ennek az embernek. A minap aztán megjött a magyarázat. Amikor hazamentem, a gazdasszonyom sírva mondta, hogy menjek he Bartayhoz, mert szivén lőtte magát. Már akkor hetek óta nem találkoztunk. A szerencsétlen ember halálos sebbel feküdt az ágyon, de még tudott beszélni. — Hallgass meg, susogta. Meg kell halnom, de legalább te tudd meg, mi vitt a sírba. Szerelmes voltam abba a leányba, aki ott a színpadon dalolt. Szegény ember voltam, nem tudtam még közel se jutni ahhoz a ragyogó teremtéshez. De megesküdtem magamban, hogy addig fogok dolgozni, mig a közelébe érek és érdemes leszek rá. A minap azután ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy végre közelről is lássam és beszéljek vele, ha csak egyszer is. Azt a módot választottam, hogy én Nagykároly, Könyök-utcza II. Készítek: (a gyökér eltávolítása nélkül is) természethü fogpótlásokat aranyban és (vulkánit) kautschukban ; szájpadlás nélküli fogpótlások úgy mint: arany- .......... hidak, koronák, csapfogak a legművésziesebb kivitelben ................... fo gtechnikus.
