Nagykároly, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-11-22 / 47. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Szölő-utcza 4. sz. Felelős szerkesztő éslaptulajdonos: Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K. Megjelenik minden szerdán reggel. = ROSENFELD ZSIGMOND. 99 HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. Uyilt-tér“ sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. A hirdetések közlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak el. __ r Le kicsinylő hangon és nem minden kérkedés nélkül jelentik a szatmári újságok, hogy a városok sorában Nagykároly az ő 16.078 lakosával a 79-ik sorban kullog, mig ők 34.892 lakossal a 24-ik helyen vannak. A statisztikát illetőleg a szatmári újságoknak ez egyszer igazuk van. Messze elvagyunk maradva Szatmártól és nincsen is reményünk, hogy egyhamar utolérjük. Nagykároly a kigondoló és Szatmár a cselekvő város. Évtizedek óta furcsán érdekes viszony van Nagykároly és Szatmár között. Nem a megyeszékhelyről sem pedig a törvényszékről van szó, de arról, hogy mi itt Nagykárolyban alapos tanulmányozás után megállapítjuk mire volna szükségünk a közterhek apasztása, a beköltözés előmozdítása és a városfejlesztés érdekében és mindazt amit mi kigondolunk Szatmár habozás nélkül és nyomban megvalósítja, mig mi szegényen, éhesen és gyámoltalanul ölbe tett kezekkel álmodunk az egy boldogabb jövőről. A legújabb példa erre a czukorgyár ügye. Egy pár hónap előtt merült fel Nagykárolyban az erre vonatkozó eszme és ma már a czukorgyár létesítése közel áll a befejezéshez — Szatmáron. Illetékes tényezők erősen dolgoznak a Szatmáron létesítendő czukorgyár érdekében és nekünk csupán annyi hasznunk lesz a terv felvetéséből, hogy Szatmáron készült czukkorral édesíthetjük majd meg a nyomorúság miatti keserűségünket. * A héten a Fény-utczán volt dolgom és a Szent László konviktus emeletes épületén az őszi verőfényben egy aranyozott keresztet láttam ragyogni. Vallási szempontból rendén van, hogy egyházi intézmény az illető egyház — minden körülmények között tiszteletreméltó — jelvényével legyen ellátva. Kérdés azonban, hogy a közoktatást és annak bármilyen szervét szabad-e egyházi intézményként kezelni és annak tekinteni. Szerintünk: nem szabad. Ezért nem tartjuk helyesnek, hogy a Szent László konviktus felszentelése egyházi körmenettel lesz összekötve. A vallásosság hajléka a templom és azzá lehet az otthon is. Künn az életben, a kenyérharcz mezején azonban nem vagyunk se katholikusok, se reformátusok, se zsidók, se pogányok. Emberek vagyunk és élni, enni akarunk egymás mellett békeséggel, szeretettel. Azaz, hogy nem mindenki akarja ezt. Vannak, akik a másik rovására nagyobb darab kenyeret, puhább fekhelyet, semmi munkát és selyemruhába öltöztetett, illatos hajú szeretőket akarnak. Ezek törekszenek az egész közélet elklerikálizására, mert hiszen a tömjér elhomásitja a szemeket és jaj volna nekik, ha egyszer a nép tisztán látna. Ezek rakják fel a kereszteket a hová nem valók: az általános tudomány csarnokaira. A Szent László konviktus aranyozott keresztje-csak azért baj, mert sötét árnyékot vet és ebben az árnyékban elsatnyul, visszafelé fejlődik a mindeneket éltető liberalizmus vetése, amely eddig szépen zöldéit Nagykárolyban. De lassan, észrevétlenül tönkre fog menni ez a vetés, ha sokáig igy folynak meg a dolgok. Egy napon csak arra ébredtünk fel, hogy papok 1 városa lett Nagykároly. És hogy ez mit jelent: azt egyelőre a Szent László konviktus és a legényegylet most épülő emeletes palotája mutatja. * Halljuk, hogy a Kölcsey-Egyesület megint valami estély-féle dologgal foglalkozik. A jövő hó elején lenne megtartva, ezúttal helyi érdekű programmal: élőképpel, zongorával, szavalattal. Éppen ideje volna már fenn hagyni ezekkel ! Nem értjük, hogy a Kölcsey- Egyesület tiszteletreméltó vezetősége, miért ambiczionálja erőszakkal magának a fehér- gyarmati „Zsurozással egybekötött táncz- koszorkákat rendező társaság“ dicsőségét! Mert ezeknek való ilyen estélyek rendezése. Sőt ezeknek se való már, amikor — mint mai lapunk „Irodalom, művészet“ rovatában olvasható — megrendelésre szállítanak művészeket. A Kölcsey-Egyesület térjen végre vissza önmagához és tegyen eleget azon intenczióknak, amelyek az egyesület alapitóit az alapításra ösztönözték. Terjessze a kultúrát, tanítson. Hiszen azért alakították ezt az egyesületet, hogy a közművelődési tényezők: az irodalom, művészet és a tudományok megértésére, megkedvelésére és támogatására nevelje a közönséget. Erre pedig tapasztalatok szerint a legalkalmasabb mód: a szabad liczeum megteremtése. Egy arczkép. Irta: Guy de Maupassant. — Ni csak! Milia — mondta valaki közelemben. Ránéztem arra az emberre, akit mutattak, mert régóta óhajtottam megismerni ezt a Don Jüant. Már nem volt fiatal. Szürke, zavarosszürke haja azokhoz a szőrkucsmákhoz hasonlított, aminőt az északi népek viselnek és finom, elég hosszú szakálla, mely aláhullott a mellére, szintén az északi állatok prémjére emlékeztetett. Egy nővel beszélgetett, feléje hajolva, halk hangon, miközben szelíd tekintóttel nézett rá, mely csupa hízelgés és hódolat volt. Ismertem életét, vagyis annyit, amennyit ismertek belőle. Nem egy nő szerette őrült szerelemmel s nem egy dráma játszódott le, mely az ő nevéhez fűződött. Úgy beszéltek róla, mint egy ellenállhatatlan hóditóról. Ha kérdeztem a nőktől, kik magasztalták, mi adja neki e vonzó hatalmat, egy kis gondolkodás után rendesen ezt felelték: — Nem tudom ... a báj. Annyi bizonyos, hogy nem volt szép. Semmi se volt benne azokból az elegáncziák- ból, amelyekkel a női szivek hóditóit fel szoktuk ruházni. Sokszor eltűnődtem, miben rejlik csábitó ereje ? Szellemében ? Soha se idézték előttem ötleteit, nem magasztalták intelligen- cziáját. Tekintetében ? . . . Meglehet . . . vagy a hangjában ? Bizonyos emberek hangjának érzéki ellenállhatatlan bája van, olyasféle za- mata, mint egyes finom ételeknek. Sóvárgunk éltük, mint valami kitűnő csemegéért. Egy barátom lépett mellém. — Ismered Milia urat ? — kérdeztem tőle. — Igen. — Mutass be neki. Egy perez múlva már kezet szorítottunk s két ajtó közt beszélgettünk. Amit a Don Juan mondott, helyes volt, kellemes volt a beszédét hallgatni, de semmi magasabbrendü nem volt benne. Hangja szép volt, lágy, szelíd, behízelgő, zengzetes. Olyan kellemes volt hallgatni, mint elnézni egy kedves forrás folyását. Az embernek egy parányit se kellettt megerőltetnie gondolkodását, hogy kövesse beszédét, rejtett értelmű kijelentések nem izgatták kíváncsiságát, semmiféle várakozás nem tartotta ébren érdeklődését. Társalgása inkább nyugtatólag hatott és sem azt az élénk vágyat nem ébresztette, hogy feleljünk neki, sem azt, hogy ellentmondjunk, vagy elragadtatva helyeseljünk. Különben épp oly könnyű volt felelgetni neki, mint hallgatni őt. A felelet magától jött az ember ajkára, mihelyt ő abbahagyta beszédét s a mondatok úgy mentek feléje, mintha az, amit mondott, a legtermészetesebb köny- nyedséggel lopta volna le őket ajkainkról. Nemsokára olyan megfigyelést tettem, ami meglepett. Alig egy negyedórája ismertem őt s máris ngy tetszett, mintha régi barátok volnánk, hogy lényében minden régóta meghitt bizalmasom : arcza, mozdulatai, hangja, eszméi. Néhány pereznyi társalgás után hirtelen csak beköltözött intimitásomba. Minden ajtó tárva-nyitva volt köztünk s ha unszolt volna, lehet, hogy olyan vallomásokat teszek neki, aminőket csak régi, benső barátainknak szoktunk elmondani. Bizonyos, hogy ebben titok lappangott. Azok a lezárt sorompók, amelyek rendszerint elválasztanak bennünket az emberektől s amelyeket az idő döntöget le egyenkint, miután a rokonszenv, az egyező hajlamok, ugyanaz a szellemi kiképzés és gyakori, folytonos érintkezések lepattantották a zárakat, minha nem is állottak volna fenn kettőnk közt és — kétségkívül — közte s mindazon személyek, férfiak és nők között sem, akiket a véletlen útjába sodort, Egy félóra múlva azzal az ígérettel váltunk el, hogy gyakrabban fogunk találkozni. Megadta czimét s kért, hogy harmadnap legyek vendége villásreggelire. Mivel elfelejtettem a találka óráját, időnek előtte érkeztem : még nem volt otthon. Egy korrekt és néma szolga nyitott ajtót egy szép, kissé homályos, meghitt, áhitattos hangulatú szalonba. Mindjárt oly otthonosan éreztem magam benne, akárcsak a saját szobámban. Beh sokszor megfigyeltem már a lakások hatását a jellemre és a kedélyre! Vannak szobák, amelyekben az ember mindig ostobának érzi magát ; viszont mások, melyek szellemünket nyomKészítek: (a gyökér eltávolítása nélkül is) természetim fogpótlásokat aranyban és (vulkánit) kautschukban ; szájpadlás nélküli fogpótlások úgy mint: arany- ........... hidak, koronák, csapfogak a legművésziesebb kivitelben.................... Lá szló leni fogtechnikus. m i mm. NAGYKÁROLY fgali Élen. Nagykároly, Könyök-utcza II.
