Nagykároly, 1909 (4. évfolyam, 1-34. szám)
1909-05-15 / 10. szám
Nagykároly, 1909. május IV. évfolyam. —7/®. szám. NAGYKÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Szőlő-utcza 4. szám. Blőfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K. Egyes számok nem adatnak el. Megjelenik: minden 1-én é-a 15-én. RO Felelős szerkesztő és laptnlajdonos: SEHFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. „Nyilttér“ sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. A hirdetések közlési dija előre fizetendő. 9 p. t. városok országos kongresszusa. A válság, melyet a bankszabadalom megújításának vagy meg nem újításának kérdése idézett elő, valójában csak most kezdődik. Arról a Paprika Jancsi szinházjátékról, amely a mai válságot megelőzte, nem érdemes többé írni. Az aktuális kérdés az, hogy mi lesz a közeljövőben? A hét folyamán befejezett királyi kihallgatások nem adnak erre feleletet. A becsületes közvéleményt nem az izgatja, hogy a jövőben kik veszik kezükbe a hatalom gyep- lüit, hanem az, hogy mit hoznak az ország számára. Békét, egészséges ipari és közgazdasági fejlődést csak azok hozhatnak ennek a kizsarolt, tönkre tett országnak, akik demokratikus szellemet, liberális felfogást és főleg az általános választójogot hozzák magukkal. Ám az ilyen kormányzat a ma uralmon lévő népcsalók végleges pusztulását idézné elő. Jól tudják, hogy ez elöbb-utóbb igy is befog következni. És ezért úgy tesznek, mint az egyszeri beteg zsidó, aki elkergette az ágya körül álló, halotti imákat moimoló egyházi embereket, mondván: „ludom hogy meg kell halnom, de siettetni nem engedem magam.“ A népcsalók se engedik siettetni elpusztulásukat. Ezért most a királyi kihallgatások után a legnagyobb titokban az erkölcstelen fúziós párt megalapításán dolgoznak. Ez az uj párt a régi, a sok használatban elrongyolódott malaclopó köpenyeg megfoldo- zását jelentené. A válság folyamatba tétele azonban egy cseppet sem zavarja a Wekerle-féle ügyvivő kormányt eddigi „honmentő“ munkálataiban. Hogy miként mentik a hazát ezek a fájintos „nemzeti hősök“, arról fogalmat szerezhet az elkeseredett nép, a már általunk régebben T Á R C Z A. A legszebb rózsát . . . A legszebb rózsát én már rég letéptem, A legszebb dalt is régen eldaloltam; Eszmények, vágyak nem hevítik vérem, Nem az vagyok, ki egykor régen voltam. A lelkem nem szór haragos villámot. Ha látom a bűnt ragyogón bíborban, És megrugom a becsületes bölcset, Aki éhezve fetreng lenn a porban: Mert: bölcsnek lenni szörnyű nagy bolondság. És becsületes csupán az ostoba ! Végzet nincs. Nem égi rendelés az, Ha valakinek a sorsa mostoha. Az Élet dúsan megtérített asztal, Mindenki számára van rajta étek. A balga, aki nyomorog ; pusztuljon . . . A szánalom, a könyörület vétek! Nincsen gyatrább valami a tömegnél! Erős. Széles vállán fekszik a világ. És mégis megcsókolja a korbácsot, Amelylyel a gazság arczába vág. Vért izzadva ő munkálja a földet: Mások aratnak. S néma keservében. Megnyugszik, hisz a papok vigaszában : Hogy holta után övé lesz az éden. elmondottakon kívül, abból is, hogy uralmok alatt a kiadások évenként 250 millió koronával szaporodtak és hiveik számára 13,000 uj állami hivatalnoki állást szerveztek. Koalíciós uralom 1 Rettenetes bűz üti meg erre a szóra az ember orrát. Érthető tehát a válság megoldásáig tisztább levegőre menekülünk és tekintetünket a rendezett tanácsú városoknak f. hó 21. és 22-ik napjaira összehívott országos kongresszusa felé irányítjuk. Mert amilyen siralmas az ország helyzete, éppen olyan siralmas és nyomorúságos a rendezett tanácsú városok helyzete is. És különösen siralmas Nagykároly rendezett tanácsú város állapota. Ennek első sorban a lakosság maradi gondolkodásmódja az oka. Éppen azért városunk helyzetének javulására vonatkozólag ne fűzzünk valami vérmes reményeket a r. t. városok kongresszusa által hozandó határozatokhoz. Ez a kongresszus csak a városok általános érdekű kérdéseivel fog foglalkozni. Egyes városok speciális érdekeit nem orvosolhatja. Ez az illető város közönségének a kötelessége. Sajnosán látjuk azonban, hogy a kongresszus munkaprogrammjába még az általános érdekű dolgok sincsenek mind felvéve. Ugyanis a kongresszus kívánni fogja, hogy a városok állami támogatásául, az állami feladatok ellátásáért eszközölt költségek meg- téritessenek. Foglalkozni fognak a városok bankalapításával, a városok kisajátitási és utcaszabályozási jogával stb. stb. De hiányzik a programúiból a vidéki városi rendőrség államosításának fontos és messze- kihalő kérdése. Felhívjuk erre Debreczeni István polgármester figyelmét, mint aki NagyNem az vagyok, ki egykor régen voltam, Ki minden embert testvérként imádtam, Ki vigadtam a boldog vigadókkal És könnyeztem, ha mást könnyezni láttam. Csak néha, fehér május-éjszakákon, Mikor a csendben falevél se’ rezdül, Mint egy csillag a végtelenen által; Repül egy emlék telkemen keresztül . . . Rosenfeld Zsigmond. Klapovics ur. Irta: Zsoldos László. Szép tavaszi délután volt s ösmerősömnek, akivel sétáltam, ezt az ajánlatot tettem: — Klapovics ur, menjünk ki a Városligetbe, már minden zöld. — Helyes — felelte a megszólított, — de akkor siessünk, mert épp itt jön az omnibusz. Felkapaszkodtunk a döcögő közlekedési eszközre. Emeletes alkotmány volt, amelyen nyaktörő, meredek lépcső vezetett föl a fedélzetre. Ide másztunk föl mind a ketten és mivel rajtunk kiviil senki sem volt a tetőn, kényelmesen elhelyezkedtünk a középső pádon. Klapovics nagyot fújva törülgette a homlokát, mialatt jobb kezében a cilinderét tartotta, a rázástól úgy billegetve a levegőben, mintha nagyon barátságosan kö- szöngetne valakinek. — Pfuj — szólott derülten — tudja-e Szo- bodka ur, hogy ez az én legkedvesebb tartózkodási helyem egész Budapesten1? Kissé meglepetten pillantottam rá: károly város képviseletében a kongresszuson részt fog venni. Aki vidéki városban él, többé-kevésbbé tisztában van a vidéki városok rendőrségeinek botrányos állapotával. A legtöbb helyen és különösen Nagykárolyban a városatyák mindenre hajlandók pénzt megszavazni, csak a rendőrség czéljairanem. Valósággal ellenszenvvel viseltetnek és igy a legmostohábban bánnak el vele, ami természetesen mindenhol a személyes vagyonbiztonság rovására történik. Nagykárolyban például oly kevés egy közrendör fizetése, hogy a megállapított nevetségesen csekély rendőri létszámban is állandóan fogyaték van, úgy hogy a most összeállított 1908. évi zárszámadásban a betöltetlen rendőri állások révén 800 korona felesleg állt elő. De bármennyit költenének is a rendőrségre a mostani szervezet inellett annak nívója nem emelkedik, megmarad a régi pátriárkális szellemben s végzi a dolgot rosszul, nagyon rosszul. Mindezeknél fogva elsőrangú közérdek, hogy a vidéki rendőrséget legalább a csendörség nívójára emeljük. Ez pedig csakis a rendőrség államosítása révén érhető el. Vidéken a rendőrkapitányt kivéve, a rendőrségi tisztviselők minden hat évben választás alá kerülnek s igy lehetetlen képzett, hivatásuknak megfelelő tisztviselőket nevelni. Fizetésük kicsiny s állásuk nem definitiv, ami mellékkeresetek hajszolására késztetik őket. A rendörlegény, aki a legtöbb városban abszolút tudatlan és megbízhatatlan, megfelelőbb anyaggal kell, hogy pótoltassék. Szóval rendőrségnek, közönségnek s államnak egyaránt csak előnyére válna az államosítás. Ezért hát meg is kell csinálni minél hamarább. — Az omnibusz teteje? — Az, — felelte Klapovics. Innen sok érdekes dolgot lehet látni, amihez különben sohasem juthatnánk hozzá. Az omnibusz tetejéről ugyanis be lehet kukkantani az alacsonyabb első emeleti lakásokba. Csak a fejünket kell kicsit fölemelni. Lássa, igy! Ej — ragadta meg a karom, — mért nem fogadta meg a tanácsomat ? — Mennyiben ? — kérdeztem meglehetősen tudatlan képpel. — Hát a fej fölemelése dolgában, kérem. Lássa, abban a házban, amelyet épp most hagytunk el, egy molett szőke nő bontotta a haját a tükörben. — És önt érdeklik az ilyesmik? — kérdeztem. — Hogyne, kedves Szobodka ur! Már hogyne! Itt egy fésülködő, molett, szőke nő, természetesen pongyolában ; egy másik házban csókolódzó pár, tilosban járó fiatal leány, vagy — ez már nemesebb vad — mosakodó ártatlan bakfis. Hát kell ennél kellemesebb látványosság? Es láthat ön ilyesmit földszinti lakásban, ahol nyitott ablaknál vagy kivilágított szobában sohasem követnek el ilyesmit a bennlakók, mert tudják, hogy akkor mindenki belát rájuk. Az emeleten azonban, mondja, ki gondol az omnibuszra? Nem igaz? — Valóban — szóltam, — csakhogy én is mondjak valamit. — Ön tehát valósággal portyázik a nőkre az omnibusz tetejéről. — Igen, — válaszolt bizonyos önérzettel Klapovics. Majd valamivel lassabban mondta utánna : — Pedig már egyszer megjártam vele. — Hogyan?
