Nagykároly, 1908 (3. évfolyam, 1-35. szám)
1908-01-15 / 3. szám
NAGYKÁROLY. rekjáték. De nem tüntetjük ki annyira azt a tákolmányt, hogy vele komolyan szóba álljunk. Az egész dolgot csupán azért emlitjük meg, hogy ennek kapcsán tudassuk az érdeklődőkkel, hogy Géza bácsi, miután az egész vármegyében elvesztette lába alól a talajt, nem rettenve vissza a fehérgyarmati szégyenteljes kudarcztól, ismét „lapvezérel“. Magas méltóságában kedvencz vessszőparipáján : a kémény- seprési ügyön lovagol. 0, jövel általános választójog, és tisztítsd meg a fóromot a hazaffyságból élősködő Luby Géza-féle pojácza-kópviselőktől. — Közigazgatási bizottsági ülés. Szatmárvárme- gye közigazgatási bizottsága f. hó 10-én ülést tartott. Az ülésen megalakították az 1908. évre a Fegyelmi választmányt, az Árvaügyi fellebbezési bizottságot, az Erdészeti albizottságot, a Ií-od fokú erdei kihá- gási bíróságot és végül a Munkásűgyi albizottságot. A alispán deczember havi jelentése szerint a személy és vagyonbizottság kielégítő volt. A kir. tanfelügyelő a vármegye rettenetesen elhanyagolt közoktatás- ügyi állapotáról tesz jelentést. Az iskolák, különösen a román ajkú községekben nem felelnek meg hivatásuknak. Plachy Gyula jelentésében arról panaszkodik, hogy az 1907. évben az adófizetés kedvezőtlen volt. Szatmármegye 1907. évi adóhátraléka 1.423.000 koronát tesz ki. A törvényhatósági főorvos jelenti, hogy Szatmármegye közegészségi állapota az elmúlt deczember hóban felette kedvezőtlen volt. A törvényhatósági állatorvosi jelentés az állategészségügy javulását tartalmazza. A szatmármegyei állatkereskedelem 1907. deczember havában lanyha volt. A megye 29 marharakodó állomásáról elszállittatott összesen 3418 állat, ebből 349 szarvasmarha és 3069 sertés. A megyében levő járásbirósági fogházakban deczember hóban le volt tartóztatva 311 egyén, ebből a hó folyamáu 278 egyént szabadon bocsáj- tottak. — Az amerikai nyomor. Köztudomású, hogy Szatmármegye agyonboldogitott népe tömegesen vándorol ki Amerikába. Hogy a „szabadság szigetéről“ menekülőket elkedvtelenitsék a kivándorlástól: a pausálén felhizott lapok rémregényekbe illő borzalmasságokat írnak az Amerikában uralkodó nyomorról és szenvedésről. Ezt a „nyomort“ élénken illusztrálja egyik apai olvasónk, aki arról értesíti a Nagykárolyt, hogy az aranyosmegyesi postahivatalhoz 4 év alatt a következő összegek érkeztek Amerikából: Az 1904. évben: 103,190 korona, 1905. évben: 124,467 korona, az 1906. évben:. 102,190 korona és 1907. évben 293,650 korona. Összesen: 623,497 korona. Temetésre szólt az ének . . . Egy letört helyi nagyság, Aki soha nem fog feltámadni. Csodálatosak a szors játékai. Széles jókedvében kiszemel magának egy embert, felviszi a legmagasabb csúcsra és mikor az áldozat már rnegit- tasult a körülötte elterülő panoráma fenséges látványától, akkor rémes kegyetlenséggel ledobja őt a feneketlen mélységbe. így járt dr. Kovács Dezső is. A különbség csak az, hogy dr. Kovács Dezsőt nem a sors játéka vitte a szatmármegyei közélet csúcsára, hanem ő maga kapaszkodott oda fel. A lépcső, amelynek segítségével feljutott: közismert. Elvárulás, rágalmazás és szemfényvesztés. De minden bűn megboszulja magát. Dr. Kovács Dezsőt is utolérte végzete. Volt — nincs. Fűit. Dr. Kovács Dezső ma már nem egyéb, mint egy politikai halott. A temetése pénteken déletőtt ment végbe. Szomorú, gyászos aktus volt. Egy dicsérő, elismerő szó sem hangzott el a ravatalnál.. Egyedül dr. Falussy Árpád mutatott némi meghatottságot. Az arcza sápadt volt, fázott. Amint de egy kicsinyke kéz irányítja. Mintha beszélne az kendő. Örömmel a lelkendezve. — Gyere ide! Várlak! Péteri Gyere! És Péter lám, most nem lát semmit. Pedig olyan az a piroskendős, fehérrokolyás jelenség ott a hegyoldalon, mintha maga a nap tanyázott volna hirtelen ide le. ügy tűnik föl, mintha most az a vörös kendő világítaná be az egész völgyet. És Péter mégse lát semmit. Nem a szeme fáradt el a nézésben, hanem a bokrétával vesződik. Hogy annál jobban megörvendeztesse Esztert és aztán meg hadd teljék még egy kis idő, majd aztán újra oda néz a túlsó oldalra s talán akkor már nem hiába. A hegy oldalában lejebb, Eszter lábai alatt, keskeny kivágás van. Ez a vasút. Az emberi kultúrának ez itt az egyetlen nyoma. Itt mennek el az emberek messze, idegen világba. Elrohannak anélkül, | hogy leszállanának megtekinteni a kies völgyet, a bájoló paradicsomot. Távolabbra barna füst száll felfelé. Ha Péter, vagy Eszter látná, tudná, hogy az a gyorsvonat. Nemsokára már egészen látható, amint kanyarogva, prüszkölve, őrült sietéssel rohan előre. Ahol elhalad, az ut melletti cserjék úgy csapódnak kétfelé, mintha bottal vernének rajtuk végig. Mintha a lokomotív azt mondaná keményen, parancsolván: — Takarodjatok! Áhol én vagyok, ott vége az életnek! Én csak a füstöt, a kormot, meg a tüdővészt szeretem I A haladást is szolgálom ? Igen: annak, aki fizet! De ti nem fizettek, hát pusztuljatok a,z útból, mert mindjárt rátok gázolok! És leírhatatlan gőggel nyargal tovább. Eszternek jó gondolata támadt. Leszalad, majd a temetési szertartás első szava elhangzott: behúzta fejét téli kabátja gallérjába. A temetési szertartást a közigazgatási bizottság végezte. Az alispáni statisztikai jelentés felolvasása után Dr. Péchy István főjegyző bejelentette a Nagykároly által már közölt azon tényt, hogy dr. Kovács Dezsőt a legutóbbi megyebizottsági tag választáson nem választották meg újból. Minthogy pedig adóalapon nem tagja a megyei törvényhatóságnak, tagsági joga megszűnt. IÍy körülmények között 1907. évi deczember 31-én a közigazgatási bizottsági tagsági jogát is elvesztette. A bejelentést egy hang nélkül tudomásul vették. Helyét a legközelebbi megyei gyűlésen fogják betölteni. Jellemző, hogy a Dr. Kovács Dezső szomorú nótájáról a főispán lapja, a „Szatmárvármegye“ egy betűvel sem emlékszik meg. Dr. Kovács Dezsőt mégis megsiratta valaki, illetve valalami. A vármegyeháza. Ugyanis, mikor a közigazgatási bizottság ülésének vége volt és az azon résztvevők kijöttek az alispáni kisteremből, a lépcsőház plafondja elkezdett könyezni. Eleinte nagy vizcseppek, később egész zuhatag hullott alá a vörös máráványlépcsőkre. A lépcsőház felett elhelyezett vízvezetéki cső bánatában megrepedt. A hétről. Egy nagykárolyi orvoshoz, aki nem szívesen veszi, ha éjjeli álmában megzavarják, a napokban éjjel két órakor két kis kétsegbeesett leányka zörgetett be. — Doktor bácsi kérem, — igy rémüldöztek — tessék azonnal hozzánk jönni, a mamánknak elállott a szava. — Elállóit a szava ?! — mondta a doktor bácsi álmos bosszúsággal. — Hat aztán, ha elállott? Muszáj neki éjszaka 2 órakor beszélni ? A kisemberek hitelintézete. A fenti czim alatt a „Nagykároly és Vidéke“ legutóbbi számában, vezető helyen Sch. K. jelzéssel egy czikk jelent meg, mely a Nagykárolyban megalakult „Fi lérbank, mint Szövetkezet“ ellenirányul. A czikk tendencziájához a Nagykárolynak semmi köze, mint ahogy semmi köze nincs a Fillérbank, mint Szövetkezethez sem. A czikk érvelésének helytelenségeire, — minthogy az a nagy nyilvánosságnak van szánva, jogunkba és módunnkban volna rámutatni. De nem tesszük. A czikkből csupán a következő rész az, amivel röviden foglalkozni akarunk: „Mégcsak nehány hónapja, hogy egy létesítendő pénzintézet ellen nagy harcz folyt városunkban s ma ugyanazon sajtó orgánum, mely annak idején legjobban tüzelt a pénzintézet ellen, ma a sokkal kevésbbé szükséges Fillérbank létesítését régi szükségnek hirdeti és csinálja a reklámot mellette.“ így a czikk. Igaz, a Nagykároly harczot folytatott a „Hitelbank“ ellen. Kíméletlen harczot. Miért? mert az a bank azért akart elkészülni, hogy a legönzőbb egyéni vágyakat kielégítse. Mi közünk volt hozzá? — Semmi, csak az, hogy a legönzőbb egyéni érdekből a nagyközönséget akarták behálózni. — Az, hogy a községi jegyzőket úgyszólván presszionálták, hogy részvényeket jegyezzenek, mert a bank vezetősége egyszersmind a vármegye vezetősége is. Az, hogy 200,000 korona alaptőkéből pezsgőgyárat, p incze-szövetkezetet, termény közraktárt, közlekedési vállalatokat ígértek, illetve ezzel csábították a közönséget. A harcz nem volt hiábavaló. A ,,Hitelbank“-ot megalakították ugyan, de csa c egyéni reputácziójuk megmentése érdekében. Az óhajtott czélt nem érték el. mire a vonat odaér a vasút mellé és mikor a vonat elhalad, ő hirtelen felbukkan az utolsó kocsi mögött, Péterhez szalad, mondván: — Itt vagyok! Gyorsgőzösön jöttem. Messzi országból. Mikor pedig megláttalak, hopp! leugrottam róla. & A nap felhő mögé bujt. Mindegyre jobban elborult. Mintha valami szomorúság készülődne. A vonat gyorsan közeledett. Eszter hirtelen nagyot legyintett vörös kendőjével, aztán lefelé kezdett szaladni. Péter éppen akkor tekintett oda és észrevette a kendőt. Ugyanabban a pillanatban eltorzult az arcza, fájdalmasan fölkiáltot: — Elesett! A vonat elé esett! Vége! Vége! Szinte eszét vesztve, rohant lefelé, Egyetlen : gondolat repült át agyán ezerszer: — Esztert porrá gázolta a vonat! Elveszett! Semmi más nem jutott eszébe, semmi másra nem gondolt. Mindez azonban csak egy pillanatig tartott. Nem is nézett sehová, c-ak arra az egy pontra, ahol a piroskendőt meglibbenni látta. Előtte mély bevágás tátongott, meredek sziklafalat alkotva. Péter itt csak egyet lépett és aztán hangtalanul, összetört csontokkal, véresen terült el a mélyben ... A felhőhasadék mögül meg kinézett a nap, sugarait barátságosan szórta szét. Az isten mosolygott . . . A vonat elrobogott, Eszter kaczagva ugrott föl a vasútra, egy pillanatig körültekintett, aztán futva szaladt le a völgybe, abban az irányban, ahol Pétert látta. Dalolt, nevetett, ugrándozott. Előre örvendett a meglepetésnek, melyben Pétert részesíteni fogja. A sziklafal tövében aztán megállóit. Először A Fillérbankot, mi a kisemberek érdekében helyesnek tartjuk és régi szükséget pótlónak véljük. Ez a mi véleményünk és midőn az aláírási iv ki lett bocsátva, véleményünket meg is irtuk, annélkül, hogy a megalakulás érdekünkben állana. És hogy ami véleményünk a kisemberek véleménye is, bizonyítja, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta az aláírási felhívások ki lettek bocsátva, illetékes helyről szerzett adataink szerint, — már 3500 részjegy jegyezve van. Pont. Éngedje meg a „Nagykároly és Vidéke,“ hogy ez alkalomból valamire figyelmeztessük: Még az csak megjárja, hogy nagykárolyi eseményeket 2—3 hétre megtörténtük után újságol, amint az pl. a tisztujitásról szóló czikkével történt, de az ilyen alapítási terv szétrobbantását czélzó czikkel idejekorán kell ám kirukkolni, mert a mint látni méltózta- tik: a késedelemben veszély rejlik. Tulipán Árpád dalaiból, A világot hó borítja, A szivemet bánat. Hogy itt hagytál, fáj a szivem Dezső, Te utánad! Orromnál fogva vezettél És nagyon jól jártam, Mert jó óvatosnak lenni Ily sikos világban. Községi iskola Nagykárolyban. Ismét emelkedni fog a pótadó, Támadás a város ellen. Nagykároly városát újabb veszély fenyegeti. A közigazgatási bizottság pénteken tartott ülésében, Bodnár György szatmármegyei kir. tanfelügyelő indítványa alapján, Nagykároly várost községi iskola szervezésére kötelezte. A határozat valóságos merénylet Nagykároly város ellen, amely már valósággal roskadozik az inproduktiv közterhek súlya alatt. Ahelyett, hogy az arra illetékes tényezők a közterheket csökkenteni igyekeznének, napról-napra újabbakat raknak rá. A községi iskola szervezésének elrendelése annál bántóbb,, mert azt -semmiféle közszüksóget nem kivá íja, És a közigazgatási bizottságban elnöklő főispánnak egyetlen szava sem volt az indítvány ellen. Tagadhatatlan, hogy Nagykároly város közoktatásügye a közelmúltban nem a legrózsásabb állapotban volt. De ma már a viszonyok teljesen kielégítők. A legtöbb panasz a múltban a két izr. egyház iskoláinak elhelyezése ellen merült fel. Ezek a panaszok azonban most már tárgytalanok, amennyiben mind a két iskola a tavasszal, a már épülő félben lévő, modern, kizárólag iskolai czélokra készülő épületekben fog elhelyezést nyerni. A többi egyházak iskolái is úgy elhelyezés, mint tanügyi tekintetben tökéletesen megfelelnek hivatásuknak. A kir. tanfelügyelő tehát nagyon fekete szemüveget viselhetett, midőn a községi iskola szervezésére vonatkozó határozatát megfogalmazta. A kir. tan- felügyelő javaslatának indokolásában a községi iskola szervezését, a többek között, azért is szükségesnek tartja, mert a folyó tanévben 172 tanköteles gyermek nem iratkozott be az iskolába. Minthogy ezek legtöbbje a tanyákon lakik: a községi iskola keretében több tanyai iskola létesítését is ajánlja. A javaslat ellen Nemestóthi Szabó Antal foglalt állást; kimutatta, hogy a Nagykároly város habambán nézte a mozdulatlan tetemet. Égy, mintha nem is látná, csak elnézne fölötte. Érzékteleníil, hidegen. Mint az Őrült, akit a látott dolog nem érint. Majd hirtelen, mintha magához tért volna, rávetette magát a halottra. Siratta keservesen. Éb- resztgette: — Péter! Péter! Kelj fel! Én vagyok itt, nézd! No ne ijeszgess! Félek tőled igy! Kelj fel! Már elég volt! . . . De Péter nem mozdult. Talán nem is hallotta az ébresztgetést, a könyörgést, a siránkozást. Eszter nem siránkozott többé. Ott ült sokáig a halottja mellett. Nem szólt semmit, csak nézte, egyre nézte azt az összetört embert. És gondolkozott, hogy mit csináljon ? Ott nem hagyhatja. Még addig sem, mig embereket hívna. Nem semmiesetre sem. Ez lelketlenség lenne. Az isten megverné érte. Megpróbálta, hogy elbirná-e? Eszter nagyon erős leány volt. Olyan, amilyenek csak a hegyek között teremnek. Vállára tudta venni Pétert. És vitte. Kétszer-háromszor letette a virágok közé. Körülcsókolgatta, letörülte róla a véri, aztán megint vállára emelte. Végre megérkezett vele a vasúthoz. Ott letette Pétert a sin mellé, maga pedig leült az egyik sinvasra. És barátságosan mondogatta Péternek : — Mindjárt! Majd meglátod: Hogy ne féljek, megfogom a kezed . . . így ni! . . . Most jól van! És várta a vonatot. A felhők már egészen szétszakadoztak. A nap sütött erősen. Az isten még jobban mosolygott. Miért mosolygott az isten? Azért, mert jött már robogva, prüszkölve a gyorsvonat , . .
