Nagykároly, 1906 (1. évfolyam, 1-32. szám)
1906-10-03 / 20. szám
Nagykároly, 1906. október 3. I I. évfolyam. 20. szám. NAGYKÁROLY ÁLTALÁNOS ÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Wesselényi- utcza 22. szám. Előfizetési árak: Egész évre 6 K, félévre 3 K, negyedévre I K 50 f, egy hóra 50 f, egyes szám ára 20 fillér. ■ Megjelenik minden szerdán. ----------Fő szerkesztő: POZSONYI GÁBOR. Felelős szerkesztő: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban és Somossy Miklós ur dohány főtőzsdéjében jutányosán vétetnek fel. pft „Nyilttér“ sora 40 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. Egyes példányok kaphatók Eigner Simon és Csókás L. könyvkereskedésében. Aradon. 1906. október 6. Irta: liósenfeld Zsigmond. Sötét az éj, mint a zsarnok lelke, . Ki eltiporja népe igazát. Ej félt hirdet a harang ércz-nyelve, Zord szél süvölt a vár-udvaron át. De hah! Mi ez? Való-e, vagy álom? A temetőben sirok nyitnak : Fehér mezben jön a Tizenhárom. S a Szabadság-szoborhoz tartanak. * Fényes a tér mire oda érnek, Talapzatáról a szobor lelép, Ercz-alakja Árpád nemzetének Üdvözletükre meghajtja fejét. De szólnak ők s hangjuk messze csendül, Szemüregükben harag-lángja ég: „Dobd el, dobd el a pallost kezedbül! Számodra úgyis közéig már a vég“. * Önámitás élte a magyarnak ! Hogy örvendjen biztatja önmagát. Szabad lenni', ajkukkal akarnak, S dics-hymnuszok közt hordnak rabigái! A bitó fák régen elfeledve, Hol igazunkért meggyaláztatánk, Jó nekünk, kik elvagyunk temetve, Es jaj neked, szegény magyar hazánk !“ * Busan áll a szobor szégyenében, Könye kicsordul a nagy vád után. S megforgatja pallosát kezében : „Rab vagy még most, de szabad tessz, Hazám< Csend támad. Az éji fény kialszik, A szobor ismét helyére megyen. Távolban egy kakas hangja hallszik, S a szellemek eltűnnek hirtelen. Megdicsőülés! Az ország gyászünnepre készül: a nemzet siralom-napjának emlékezetéül. Könytől elborult szemünk fátyolos tekintete oda tapad azokra a szekerekre, a melyeken félszázad előtt bilincsbe vert, összekötözött hősöket hurczoltak az aradi vesztőhelyre s fölrémlik előttünk a sorjába állított bitófa, a „gonoszok halálfája“, amely megbecsteleniti az emberben az Isten teremtését. Hogyne fakadna fel lelkűnkben a fájdalom forrósága! Hogyne lobogna fel szivünkben pirosló tüze a szenvedésnek, a mikor emlékezünk a napra, a melyben bíborban volt a hóhér s a siralom fekete ruhájába a nemzet! Hogy ne égetne ez a kettős tűz, mikor előlünk szökik feketén és borzalmasan emléke a tobzódó hatalomnak: egymás mellett sorjában a bitófa s azokon függnek a férfiak, dicsőséges vérhullásunk vezérlő hősei, szent küzdelmeink megbecstelenitett vértanúi! Miért tagadnék: a harag és a megtorlás érzete is helyet követel a szivünkben e kegyetlen emlékek hatásán s a fátyol, amit a bölcsesség a borzalma Ae m le k é r e húzott, minden évforduló idején egyet-egyet feslett s lelkünk elé állította a zordon emléket, a mely évről-évre nőtt, miglen hatalommá erősödött, hatalmává a holtaknak, akik urak lettek az — élőkön, Kifüggesztették Őket látványosságul: sírjuk tehát nem zárult be többé, örökké mutatják magukat és örökké látjuk Őket! Sírba aztán hiába tették. Abban nem oszlottak el! Mert a föld- és kő, a mit rájok hánytak, megnagyobbította alakjukat (!) Most óriások immár! Akiknek a hóhér az örök-életet (!) szerezte meg. Óriások, akik az enyészetükben érintkeznek az élőkkel! érzelemmé magasztosult por, amelynek hangja van : dörgő hangja megtorlás követelésére. Az élet pedig nem arra való, hogy a múltért vívjon kárbavesző és oly kárhozatba ejtő csatákat, hanem hogy dolgozzék ajelenért és a jobb jövendőért. Igazuk volt azoknak, akik követelték, hogy a borzalmakra való emlékezetről le kell hámozni azt a jelentőséget, a mely a meg- becstelenités nyomán fölfakadt harag és megtorlás ^ érzetét hangoztatja. Óh, mennyire kívántuk ezt mindnyájan; mennyire vágytuk az időt, a melyben a siralom, a gyász és a harag indulatját fölváltja a fölmelegitő kegyelet és a jóltevő engesztelődés ! Nagy hiába epekedíünk sokáig az idők e for- dulatjáért. Kormányok uralkodtak, kormányok szereztek hatalmat, kormányok súlya nehezült mindenre; de hatalmuknak ereje, akaratuknak bátorsága soha arra nem volt, hogy a siralom napjának fekete gyászát megkönnyítsék; csak toldozták-foldozták a feledség takarását. Végre is ezt a fátyolt, ezt a toldott-fol- dott takarót eltávolították. Már most szabad emlékeznünk a dicsőségekre... Amig az a fátyol ott volt: a megbecstelenitett nemzet szégyentakarója volt. Most a halálukban megdicsőültek emléke néz reánk sugárzóan. Most a kegyelet és engesztelődés érzülete tölt el bennünket. Legyen az ő emlékük örökre szent! —i. Vármegyei közgyűlés. Szatmárvármegve törvényhatósága, mint már megírtuk, e hó f8-án tartja meg rendes őszi közgyűlését. A gyűlés igen érdekesnek Ígérkezik. Beszélik, hogy a mostani állapotokkal elégedetlen megyebizottsági tagok szenzácziós meglepetésben részesítik majd a közgyűlést. A karzatra csak belépő jegygyei lehet majd feljutni, mely körülményre felhívjuk az érdeklődők figyelmét, hogy ilyenekről idejekorán gondoskodhassanak. T Á R C Z A. A magyar zene. Irta.- Pozsonyi Gábor. Magyarországon a művészetek — s ezek között főleg a zene — csak a legújabb időben indult magasabb lendületnek. Régi történetirók bizonyítják, hogy a magyar már a legrégibb korban sem volt művészet nélkül s a zene sem hevert egészen parlagon. Igaz ugyan, hogy a régiek dallamai nagyon kezdetlegesek voltak, kevés összefüggéssel s minden szabály nélkül, de tény s be van bizonyítva hitelesen, hogy a különféle szertartásoknál bizonyos meghatározott, némi formába öntött énekeket adtak elő. A régi történetirók közül Priscus Rethor tesz említést elődeink, a h u n n o k zenéjéről. Attila utazásait Írván le, a többek között igy szól: „Amint Attélan faluhoz ért, leányok jöttek elébe, soronkint léptelve egymás után, fehér patyolatfátyol alatt sszkűtha dalokat énekeltek.“ Tovább pedig ezt irja : Estvére kelve az idő; fáklyákat gyújtottak s két barbár lépett be Attilával szemben z győzelmeit, hadi erényeit s hőstetteit énekelve, önkészitett dalokat mondottak.“ E két jegyzékből is elég világosan kitűnik, hogy a hunn nemzet birt oly zenével, mely lelkesített és buzdított. Priscuson kivül még Jornándes tanúskodik a hnnnok zenéjéről, írván ezeket Attila temetéséről: „A legelőkelőbb vitézek gyászos dalban mondták el tetteit.“ Ez minden, amit a hunnok zenéjéről tudunk s bár csekélység ugyan magában véve, de azért köszönettel tartozunk az idegen Íróknak. Vallás, költészet és zene minden időben s talán mondhatni a föld minden népénél a legszorosabb összefüggésben állottak egymással. Hogy e népek közé pogány őseink is tartoztak, az kétséget nem szenved. Szentgáli Ekkehardt, továbbá Anonymus történetírók bizonyítják, hogy a zene őseinknél is az isteni tisztelet és vallásos szertartások lényeges részét képezte s nagyobbrészt táltosok (papok) s a nép bölcsei s jóslói által művelteitek s tartattak fenn. Ok voltak az ősvallási énekek s hymnuszok szerzői, melyekkel a magyarok Istenét berkekben s forrásoknál dicsőítették. Halottaikat gyászénekkel temették el s az áldozatoknál is ének hangzott a táltosok ajkairól, elfolytandó az áldozat halálhörgését. Őseink a vallásos szertartásoknál tánczot is jártak énekszó mellett. Hogy pogány őseinknél a vallási zene mellett a világi zene sem volt elhanyagolva, azt a fentemli- tett történetirók bizonyítják. Árpádról olvassuk Anonymusnál, hogy „Naponként vendégeskednek vala Attila királyi palotájában, sorjában ülve és a kobzok és sípok minden zengései és édes hangjai, a dalnokok mindenféle énekeivel, zengnek vala előttük.“ Leggyakrabban hősi vagy történeti énekeket adtak elő. Az énekek fentartója s szerzője a dalnoki rend volt, melynek tagjai hegedősöknek neveztetnek s húros hangszeren: kobozzal vagy hegedűvel kisérték dalaikat. A csatákban is ők lelkesítették a népet harczi dalokkal. A régi győzelmes vitézek mindig tánczczal s zenével ülték meg győzelmeiket. A lakomák-, mulatságok- és áldomásoknál sem hiányzott a zene, valamint a táncz sem. Ez az egész, amit pogány őseink zenéjéről tudunk. Kár, hogy e korból — melyben a magyar még tisztán állott minden idegen befolyástól — egyetlen egy dal sem jutott el hozzánk. Ezt a kereszténységnek köszönhetjük, mely vakbuzgóságában minden pogány emléket és iratot kíméletlenül megsemmisített az utóvilág nagy kárára. A vallás nemcsak egyes emberek, hanem egész népek élete s gondolkozásmódjára is nagy befolyást gyakorolt mindig. A keresztény vallásnak hazánkba való behozatalát is oly korszakot alkotó eseménynek kell tekintenünk, mely őseink európai: életében lényeges forduló pontot képez s a nemzet ősi erkölcseinek és szokásainak megváltozását vonta maga után. Ily változott körülmények közt ázsiai zenénk nem maradhatott tisztán minden idegen befolyástól, amint az az ó-korban állott, sőt ennek egy részét — az ős-vallási énekeket — egészen s örökre elnémitá az idegen elem. S a keresztény vallással behozott zene Ambrosius s főkép Gergely pápa lényeges javításai után a keresztény isteni tiszteletnek is lényeges részévé vált. Ez énekeknek szerzői eleinte idegen papok voltak, később azonban, midőn a magyar nép kebeléből származott férfiak is juthattak papi hivatalra, találkoztak többen, kik eredeti és magyar szellemű énekeket is szerzettek. Ilyen zeneszerzőként említi a történelem Vásárhelyi Andrást, ki a szűz Máriához, mint hazánk védasszonyához irt énekeket, s azt az ismeretlent, kinek Szent-Istvánról szóló éneke 1454-ben Nürnbergben jelent meg s mely Toldy szerint ugyanaz, melyet a Katz Sámuel női divatterme 3^Ta-g"3r3sá-a:ol37-1oa,zD- (Piacztér). Van szerencsém a tisztelt hölgyközönség szives tudomására hozni, hogy az az ŐSZÍ ŐS téli idényre az újdonságok megérkeztek, u. m. legújabb divatu kabátok, paletók és gallérok, a legelegánsabb és legújabb gyermek kabátok, köpenyegek legdivatosabb kivitelben, melyeket oly bámulatos olcsó árban bocsátók a n. érd. közönség rendelkezésére, hogy minden versenyt felülmúl. Továbbá ajánlom az újonnan érkezett bel- és külföldi divatkelméket, melyeket, ha a n. érd. közönség nálam vásárol, mérték szerinti legdivatosabb szoknyát és úját gratis szabok ki.
