Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)
1917-05-30 / 22. szám
NAGYKÁROLY ES VIDÉKE föispáni minőségében kifejtett tevékenységével, akkor kitűnik, hogy nagyon kicsi az, amit mint egyenleget be kell állítanunk, hogy a számla tartozási tétele teljesen ki legyen egyenlítve; ez a kis egyenleg is csak azért maradt, mert ép föispáni kormányzása alatt állottak be a nehéz idők, a pénzügyi gazdasági válság és a háború, amelyek közül az egyik is elegendő lett volna, hogy a vármegyében nagyobb politikai alkotásokat lehetetlenné tegyen. A fenti eredményt pedig annak lehet tulajdonítani, hogy Csaba Adorján egyéniségének egyszerűsége, természetessége, puritánsága, igazságos gondolkodása, az emberben a becsületes embernek megbecsülése, más véleményének és meggyőződésének is respektálása és tiszteletben tartása, fáradságot nem ismerő munkálkodása, minden panasz meghallgatása és orvoslása iránti jóakaratának megnyilvánulása annyira imponált barátainak, politikai ellenfeleinek egyaránt, hogy még azok is, akik óhajtották és óhajtjuk a politikai rendszerváltozást, sajnálni fogják és már is sajnálják távozását és melegen óhajlják, vajha — bármily pártállásu emberről is legyen szó — csak ismét oly főispán ülne vármegyénk föispáni székébe, aki előtt mindenki részére nyitva van a föispáni terem ajtaja, aki minden panaszt, minden óhajt meghallgat és ha abból a köznek hátránya nincs, a panasz oivosoltatik, az óhaj teljesittetik is. A föispáni állás ma már nemcsak dignitás, hanem — különösen ilyen időkben, mint a milyen a három háborús év alatt volt — egy valóban erős jellemet, kitartó szorgalmat és nagy munkálkodást igénylő, valóban fárasztónak mondható hivatal. Mert összeegyeztetni a háborús időben a nemzetre életérdeket képező kormányzás elveit az ezzel minden percben összeütközésbe jövő magánérdekekkel, kiegyenlíteni a sok oldalról ostromló érdekeket úgy, hogy abból a köz ne szenvedjen, de a jogos magánérdek is érvényesüljön — igen nehéz feladat s aki e feladatot úgy oldotta meg, mint Csaba Adorján főispán tette, az méltó arra, hogy — minthogy meg is történt — nemcsak személyes barátai, kik a vármegyében rendkívül sokan vannak, de politikai barátain kívül politikai ellenfelei is, tehát az egész vármegye közönsége elismerje az ő föispáni működésének kiváló voltát és sajnálja a föispáni székből való távozását. Örvendetes dolog, hogy Csaba Adorján vármegyénk népszerű fia, ha nyugalomba vonul is, itt marad közöttünk; tiszteletre méltó személyének a vármegye tanácstermében való megjelenése mindenkor figyelmeztetés lesz utódjának, hogyan kell egy vármegyét kormányozni, hogy nem mikor a hatalom a kezében van, a hízelgők és haszonlesők, hanem távozásakor a politikai ellenfelek is elismeréssel adózzanak egyéniségének és j működésének. Dr. Adler Adolf. javára rendezett ünnep. Tartalmas, művészi nívón álló, minden részletében kidolgozott és változatos ünnepben volt részünk f. hó 2-án este és 3-án délután s az erkölcsi siker vetekedik az anyagi bevétellel, amely ezreket tesz ki. »Elhunyt Hőseink Emléke“ javára rendezték az ünnepet. Célja volt, hogy hősi halált halt gyermekeink, testvéreink emlékét ne hagyjuk a holnappal elenyészni, hanem márványba vésve adjuk át az utódoknak, akik ott fogják majd megtanulni, hogy miként kell a hazáért élni és miként kell Kölcseynk szavait értelmezni: „A haza minden előtt!“ Hazafias kötelességünk, a testvéri kegyelet parancsolja, hogy ne hagyjuk elenyészni a nagykárolyi hősök nevét. Mindnyájunkért áldozták fel életüket, a legnagyobb hálátlanság vétkébe esnénk, ha értük nem imádkoznánk, ha sírjaikat nem gondoznók, akiknek csontjai itt porladnak; akiknek kihűlt porai fölött pedig idegen ég kéklik, idegen dallal köszönti a madár a felkelő napot, idegen eke szántja a földet s idegen sarló aratja az arany kalászt, azoknak legalább emléket állítsunk, amelyre rávéssük neveiket. Gyönyörűen sikerült az ünnep úgy erkölcsileg, mint anyagilag, de persze a begyült összegen még nem lehet monumentális emléket állítani. Nem is célja a bizottságnak, hogy egy vagy két éven belül föltétlenül készen legyen az emlék, hanem, hogy egy nagyszerű emlékre kezdjük meg a gyűjtést, s ha majd megfelelő összeg áll rendelkezésünkre, akkor tárgyalhatunk majd róla, hogy milyen legyen az emlék, hol rónaságon, híres majtényL sík közelében, kuruc hadak utján. Lelkek mélyére csendülő szózattal zugott- bugott siratóra mind a két távozó harang jó darabig, s hívogatta bucsuzóra az érdeklődőket. Mélán szálldostak a hangok a napsütéses, forróságos levegőben. Még egyszer körülhize- legték a cinterem komolykodó fenyőit, megsimogatták a gesztenyefák virágait, — ünneplős vörös gyertyaként nyúlt valamennyi a torony felé — és összevegyültek a hanghullámok az akácok fehér fürteinek illathullámaival is, egy utolsó, sajgó ölelésben. Aztán fölhangzott az első kalapácsütés tompazordan. Követte a többi. Könyek csordultak ki az összesereglett népek szeméből, rozmaringszagu fehér keszkenők villantak föl. Feszült várakozásban fölfigyelt mindenki s egyszer csak megjelent a toronyablak nyílásában a nyugati oldalról lekerült harang. Kissé szinte csudálkozó taglejtéssel üllepedett meg a fal peremén, de valami hősies megadás, dolgok megértése is leritt róla. Egy mélabus csendes hang suhant nyomban végig a cinterem lombjai között a nézők s figyelők felé — utolsót kondult a templom hívogató leikéinek egyike. Olyan megindító volt valahogy ez a tartózkodó megszólalás, mint mikor akaratlanul fölzokog a búcsúzó a küszöbön, vagy a kis rácsoskapuból visszapillantón. Aztán elindult lassan méltóságosan a torony nemes lakója. Tiszteletet gerjesztőn elhelyezkedett a földön. Odaléptem melléje. Nagy csokor sárgaliliomot, pünkösdi rózsát, kéknefelejtset kötöttem rá szalaggal s bucsuzkodtam némán megille- tődőtten a majdnem egy századot kongóitól. Ércből domborodó virágfüzér fonta körül koronája alatt a következő felírással: Fudit me Henrikus Horner. M. Varadini 1819, alatta újra kördísszel. A nagykárolyi helv. hitvallást követők készíttették. Már tehát a szabadságharc lelkes vívódásainak, éltető zivatarainak ujongós szemtanúja volt. Bugását nagy Petőfink is hallotta, aki többször megfordult városunkban, itt ismerkedett meg az ö Szendrey Júliájával. És kongott ez a harang vészre figyelmeztetőn, gyorscselekvésre buzdítással a hires nagy tűz alkalmával, amikor 1887-ben csaknem a félváros leégett taifunos, száraz viharban, re- ményes május havában. Mig elmúltakon elmélkedtem, megindult j útjára le a porba a szellős, tiszta magasból a második harang és elhelyezkedett az is lent a bolthajtásos toronyátjáró előtt. A keleti oldalon állott s az óra negyedeit jelezte. Untötte, felszerelte Thury János és fia Ferenc Budapesten, felül akanthusokkal, a fölirás alatt levéldisszel, angyalfejjel, függő virágfüzérrel. Ezulán ismét fölirás következőképpen: „A nagykárolyi ev. ref. egyház a magyar állam ezeréves fennállásának emlékére készíttette 1897-ben.“ Ezalatt kalász és szőlőfürtkoszoru s a peremén levélgirland. Azonképpen fölvirágoztam ezt a harangot is, amely a mi sokat szenvedett, sok szélvésszel diadalmasan dacolt ezeréves hazánk dicsőségét hirdette párducos, kacagányos Árpádtól máig. Azután fölhelyezték a hajléktalan érce- ! két a számukra összetolt fapadokra. Hordták, rakták rájuk a sok koszorút, csokrot garmadával. A szívességből fáradozó Kiszely Géza | előbb lefényképezte kettesben emigyen föl- i virágozottan, ünnepes hangulatukban, a hívei között még csak rövid ideig veszteglő haran- I gokat. Majd a köréje gyültekkel is levette. I Közvetlen közelében ült a pádon a köztiszte- ' letben álló agg Asztalos György, a már csaknem egy századot élt esperes, aki annyi évtizeden át volt dicsőséges oszlopa egyházunknak. A másik oldalra jómagam kerültem. Mögöttünk állott Kürthy Károly ev. ref. lelkész, Gacsályi Zsigmond káplán, Néma Gusztáv főgondnok, Nagy Antal, Kovács Lajos gondnokok, Vida Gyula, Luczay János, Török Imre, Nagy Gusztáv, Komáromi István, Soós Zsigmond, Mikó Ferenc presbiterek illő komolysággal. A fényképezés után elindult a haza védelmére a két harang, melynek sorát — úgy hírlik — maholnap a harmadik, a nagy és hatalmas harang követi, hogy mint ellenséget- üző ércszörnyek rengettessék meg a levegőt, nemes daccal riogassák a gonoszul vesztünkre- töröket. Sugaras májusi napon, akácvirágzáskor, csupa illatban bucsuzkodtunk el a hon oltárára áldozott két harangtól, könnyes szemmel, megindultan, de még egy utolsó búcsút mondok feléjük e szavakban: Ég veletek, szorgalmasan kongott-bongott, búra, örömre, gyászra s ünnepnapra reggelen, delelőn, alkonyaton egyaránt ügybuzgó hivség- gel megszólalt, ütemesen ringó-bingó szépséges harangok! „Él még nemzetem Istene“, áldást küld hazánkra általatok és mint Kisfaludy Károly mondta: „Él magyar, áll Buda még, égve honért nézzen előre.“ Bizalommal tekintsünk is a jövőbe 1 Jóra- várással gondoljunk az utraeresztett harangokra. Harcbaindult, szent templomércek, szerencsés jó utat! Ahányat kondultatok valaha, annyi áldást hozzatok szép Magyarországra, hogy virágos kertje legyen e földnek, dalos madárral, rengő bimbóval, érett gyümölccsel, bőséges esztendők soian. Isten veletek 1 . . .
