Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)
1917-05-23 / 21. szám
TÁRSADALMI HETILAP. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye EiegJeSenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre ............................8-— kor Fél évre .................................4-— „ Ne gyedévre........................2* — , Eg yes szám........................—*20 „ Ta nítóknak egész évre . . 61— „ Főszerkesztő: Dr. Adler Adolf Felelős szerkesztő: Rédei Károly. Laptulajdonosiés kiadó: a „Nagykárolyi Peföfi-nyomtla Részvénytársaság“. .Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széehenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentő. nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 50 511. Kéziratok nem adatnak vissza Mennek a harangok A nagykárolyi harangok is elmennek a háborúba s ezzel felujulnak lelki szemeink előtt a legendás idők, amikor Gábor Áron a székely harangokat is besorozta a Kossuth Lajos regimentjébe, s ágyukat öntve belőlük, azok’kal verte ki az ellenséget Erdélyországból. A templomok tornyaiban eddig az Isten dicsőségét szolgálták, ahol Schiller fenséges költeménye szerint: „ Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango“ — hívta az élőket, temette a halottakat, s meglörle a villámokat. Ha pedig a rithmus engedné, most hozzá lehetne tenni: „hostes de- vinco“ — legyőzöm az ellenséget! Mennek a harangok, mennek véres csatákba, a magyar nép önvédelmi háborújába, hogy éppen úgy, mint 48-ban, most is mint ágyuk és ágyúgolyók folytassák közpályafutásukat. Elnémulnak a harangok, de ez a némaság nem „az elnémult harangok“ némasága lesz, mint egykor, midőn gyászos hirdetői voltak nemzeti pusztulásunknak, hanem most ékesen szőlő némasága ez magyar nemzetünk áldozat- készségének, kitartásának, erejének s a végleges győzelembe vetett hitének. Mert, ha meg lesz a győzelem, — amiben nem kételkedünk — a háborúba ment harangok visszatérnek hirdetni tovább nemcsak az Isten dicsőségét, hanem a magyar nemzet győzedelmi mámorát, hálatelt szivének harangzúgásos zsolozsmáját. Mennek a harangok, mennek . . . A vén robotos búcsúztatót kongat s a városok és falvak tornyai ezután csak némán integetnek felénk. Valamikor, régen múlt időkben, diákkorunkban, ha egy hosszú iskolai esztendő után hazatértünk az édes szülőhelyre, sírva fakadtunk, amikor először hallottuk meg- a harang ismerős szavát. [Hiába, a más városok harangja sohasem szól olyan szépen, mint éppen a saját magunké, s ebben a gyermeki egoizmusban rejlik a haza igazi szeretete. Most a hazaszeretet nevében búcsúzunk el tőletek, keljetek útra, menjetek utána Nagykároly fiainak s ép úgy szeressétek a nagykárolyi legényeket, mint ahogy szerettek azok titeket idehaza. Harmonikusan összecsengő ezüstszavatok ezután ágyubömbölés lesz, félelme az ellenségnek, reménye a magyar népnek! Menjetek harangok, menjetek ! . . . Isten veletek! Öreg harangok . . . Öreg harangok, régi ismerőseink! Oh, szóljatok a régi hangokon megint! Mikor remény, vigasz kelt hangotok nyomán S az est ölén vidám szívvel foliászkodánk, Mikor a múltba’ nem kellett aggódnotok, Hogy ott kell hagyni békés ősi tornyotok 8 lent, emberek között, a puszta ég alatt A gyilkolást vágy majd rátok is ragad. Öreg harangok, kedves ismerőseink! Óh, szóljatok a régi hangokon megint! Mikor esak kórtól ölt szivet temettetek, Zokogva téve sírba fáradt testeket, Mikor nem drága hősöket sirattatok, Kiktől szivettépön búcsúzik ajkatok, Kikről oly bús regét regél ércnyelvetek, Hogy ősz apák szive a hangra megreped. Öreg harangok, édes ismerőseink! Oh, szóljatok a régi hangokon megint! Mikor oly szépen, andalítón kongtatok, Ahányszor templomunkba hitt ércajkatok, Mikor Isten lakába lelkünk megpihent S a férfi, nő oda nemcsak zokogni ment, Alikor az ifjak is, a kedves jó fialc, Együtt rebegték el buzgó imáikat. Öreg harangok, drága ismerőseink! Oh, szóljatok a régi hangokon megint! Ha kong, ha bong, ha zúg, ha búg az ércetek, Letűnt idők derűjéről regéljetek 1 És .. . óh ne menjetek, maradjatok velünk, Hisz addig boldogabb jövőt remélhetünk; De hogyha ércetek a harcban öl, riaszt: Ki nyújt nekünk reményt, ki nyújt nekünk [vigaszt ? JJMöcskónyi József. TARCZA. Liszt Ferenc és Slposs Antal. 1856-ban Budapesten nagy hangversenyt rendezett Bohus Szögyén Antonia a Nőegylet javára. A legkiválóbb művészek léptek föl a pódiumra, hogy tehetségük legjavát adják. Minden egyes szereplő lelke egész gazdagságát tárta ki, részben, hogy a jótékony célt szolgálja, részben, hogy a hallgatóság tapsát, a legszebb elismerést kiérdemelje. A műsor egyik számát Siposs Antalnak, a Nemzeti Zenede növendékének zongorajátéka képezte. Liszt Ferenc : Borgia Lukrécia Fantáziáját játszotta. E játék alapozta meg jövendő magas pályáját. Ez a pár percnyi játék emelte fel a szürkeségből és arra a magaslatra helyezte, amelyet méltán és joggal elfoglal a zongoraművészet széles birodalmában. A hallgatóság között Liszt Ferenc is foglalt helyet. Alighogy felcsendül az első akkord, a nagy Liszt intenzivebben figyelni kezd. Lelke mélyéig hatolnak a hangok, — ráismer a saját szerzeményére, így gondolta el, igy teremtette meg zsenije s igy kell azt előadni. A fiatal Siposs pedig mintha érezte volna a mester ráirányzott tekintetét, beleönti egész lelkét az akkordokba, ujjai nemcsak harmóniát adnak, hanem fenséges érzelmeket is tolmácsolnak. Mindenki lélegzetét visszafojtva hallgatta a játékot, hogy annak befejeztével annál elemibb erővel törjön ki az elismerés. Liszt Ferenc, a szerző, a legjobb példával járt elől, felállott s magasra emelt kézzel tapsolt a szerényen hajladozó művésznek, majd másnapra a karácsonyi palotában lévő lakására meghívta reggelire. Itt kezdődik a két művész intim barátsága. A fiatal növendék, de máris művész, másnap előadja lelke legtitkosabb és legíorróbb óhaját, hogy a mesternek tanítványa szeretne lenni. Liszt szívesen vállalkozik a tanításra és kéri, hogy szerezzen magának zongorát, amelyen gyakorolhat majd Weymárban, meri ott zongorát nem igen kap. Örömtől repeső szívvel, hogy legszebb óhaja ime beteljesedik, szalad haza és elmondja édes apjának a nagy mester üzenetét, hogy szerezzenek zongorát. Elmennek Beregszászihoz, Budapest legkiválóbb zongoragyárosához s előadják alázatos kérésüket, hogy zongorára volna szükségük. „Liszt Ferenc fogja tanítani a fiamat“ — mondja büszkén az apa. Azonban ezen bűvös két szó, hogy „Liszt Ferenc“, nem tudta könyörületre bírni a gazdag zongoragyárost. „Adok zongorát — úgymond — de 400 forint az ára.“ Erre a szóra hideg veríték ült ki az öreg Siposs homlokára. „400 forint az ára? Uram, ennyi pénzt egy összegben életemben nem láttam!“ így végződött a magyar zongoravásárlás. Ugyanis kántortanitó volt Ipolyságon a művész édes apja. Azt hiszem, gazdag kán- tortanitót még senkisem látott. Szomorúan ballagtak hazafelé a füstbement „vásárlás“ (t. i. kölcsönkérés) után, de a fiatal Siposs nem vesztette el önbizalmát és reményét. Ha egyik helyen ki is kosarazták és el akarták zárni a Múzsa felé vezető utat, a másik vagy harmadik helyen majd több szerencsével fogok járni, — gondolta magában. Előadta a kudarcot Liszt Ferencnek, aki ekkor Esterházy
