Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)
1917-10-17 / 44. szám
XXXIII. évfolyam. Nagykároly, 1917. október I7 44. szám. Nagykároly varos hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik münden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre ............................... 8— kor Fél évre .................................... 4— y> Negyedévre...................... . 2' •e Egyes szám........................... —• 20 j) Tanítóknak egész évre ... 6-— Y> Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : Dr. Adler Adolf Rédei Károly. Laptuikjdonüs és kiadó : a „Nagykarolyi Peíöfi-nyonida Részvénytársaság“. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-uteza 37. — Telefon 76 Bénnentetlen leveleket előttünk ismeretlentS nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyiitter sora 50 «11. Kéziratok nőm adatnak Tissza Az „Isonzó“. Majd hosszu-hosszu évek, évtizedek múlva, ,a nagymama talán a következő „mesével“ fogja álomba ringatni unokáját : „Messze-messze innen, hol az Óperenciás tenger terül el, egy kis folyó szeli át az osztrák határt. Szelíd, békes- séges kis folyó, ott az égig érő hegyek közölt s hullámait csak akkor borzolja fel, ha Bóra korbácsolja ezüstös testét. Ilyenkor nagy hegyek nyitnak előtte1 utat és testükbe fogadják, eltakarják a bosszúálló elem dühöngése ’ elől. Régen magyar vér festette pirosra a kis folyó vizét. Köröskörül nagy temetője van itt szép magyar alföldünk nótás, darutollas legényeinek. Kik sohasem láttak hegyet, ezer méteres szíriekre vonszolták fel1 testüket. Ezerszer állották ki* dühös fu-; riák halálos rohamát és mint csöndes' estéken békességes falu fénylő ablakai lassanként kialszanak és belevesznek a! bársonyos éjszakába, úgy aludtak ki a lángok a szelíd Isonzó kavicsos partján, meggyötört élet pislogó mécsei! És ha az alkonyat fekete fátyolát, mint egy gyászlobogót az égre huzza fel, a kéklő Adria felé, ilyenkor szellemjárás kezdődik az Isonzó partján. Régi ismerősök egymásra találnak, rokoni ölélések, apai csőkok titkos zaja zavarja! meg az éjfélt, nagy álmodások rózsa- j kertjévé válik az Alpok kopár, szürke teste. Titkos, szellemkezek szárnyakat! raknak régen elszállt magyar sóhajokra. És mindenütt élet! A halottak éjféli élete ! Régen lekorhadt, borús fakeresztek együtt mentek az enyészetbe a rájuk akasztott, vérrel átitatott katonasapkával. Mintha Árpád országában, azon a sokat megsiratott, szomorú tavaszon egy nagy fekete kaszás könyörtelen kezekkel mind learatta volna a nemzet legszebb virágait, hogy belegyömöszölje vasúti kocsik ez-; -reibe és teleszórja vele az Isonzó! vizét . . . . . . Talán igy fog szólani a mese! évtizedek múlva. Most másképen be-! szélünk! E borzasztó színjáték rendezője! még nem adta meg a jelt, hogy lebo- csássák a világ színpadának függönyét. E rettentő dráma még mindig hatásosabb jelenetekkel pattantja szét idegeinket. És most, a nagy dráma végső jeleneteinél egy borongós szomorú érzés, egy rossz sejtelem lopódzik a szivünkbe ! Bizonytalanul várjuk a közel jövőt. Végre-valahára ugyan megfogja-e már hozni Ausztria háláját, bátor, büszke népünk iránt. Kimeri-e, akarja-e Ausztria messze kiáltani a nagy világba, hogy a Tisza—Duna parijáról, árvalányhajat termő magyar vidékekről, búzakalászos nagy rőnaságokról egy hatalmas, fiatal magyar generátió indult útnak, hogy elzárja az utat Trieszt előtt! Leszünk-e mi továbbra is akadályozva haladásunkban, boldogulásunkban!,. Ezt szeretnénk most tudni, a nagy harcok alkonyán. Záloggal biztosított Ígéretet követelünk. Hosszú századok tanítottak meg bennünket arra, hogy az Ígéret csak szappan- buborék. Csökönyösek maradunk minden nemzeti kívánságunkhoz, nagy időkön érleltük ezt a gyümölcsöt féltő, szerető gondoskodásunkkal, idéje, hogy végre le is szakítsuk azt. juk azonban azt is, hogy mig az Isonzó és Dnyeszter partjairól magyar lelkek szálltak az örök mindenség felé, addig a mi hatalmas szövetségünk egyetlen szennye szemet vetett országunk egy részére. A lelkünket megnyugtatjuk azzal, hogy Ausztria véget fog vetni a cseh aspirátióknak és nem lesz szükség arra, hogy magyar ököl csapjon a paktálók közzé. Hisszük, hogy az Isonzót Ausztria sem fogja elfelejteni. Mi is gondoskodunk arról, hogy gyermekeinket már a bölcsőben megytanitsuk erre a névre, hogy már gyermek lelkűkbe beoltsuk azt a szomorú történetet, hogy egy virágos tavaszon, nótás, magyar legények búcsúztak a hazai nótáktól, égigérö hegyek tetejére másztak és szivüket feszítették Trieszt elé . . . . . . Úgy bizony . . . csitija-csija kis fiam . . . Margítay Imre. Nagyon fáj nekünk, hogy a hivatalos Ausztria eltűri azt, hogy cseh nátiók szemet merjenek vetni a mi szent határainkra. Hiszen tudja azt jól Ausztria, hogy ez a szemét nép talán piég jobban gyűlöli őt, mint minket, magyarokat, miért nézi hát el neki utálatos ténykedését? Ezt kérdezzük, mert a mi lelkünk szomorú! Tölünk boldog falvak sirő sóhaja indul útnak az Isonzó felé. Asszonyok tördelik kezüket és lányok sírják ki szemüket. Csendes otthonok, magas paloták, törpe kunyhók falát törte át ez a sötét folyó, hogy elsodorja azt, ki talán legkedvesebb volt lelkűnknek. A mi történelmi életünkbe bátran betehetünk egy uj, sokkal keservesebb Mohácsot! Magyar anyák sóhajai fürdenek meg az Isonzó hullámaiban, magyar lányok könpyei, magyar apák jaj kiáltásai dagasztják meg annak vizét. Hát ilyen körülmények között bün-e az, hogy a nemzet ismét magának tulajdonítja, hogy Trieszt fölé nem szállt fel az olasz trikolor! Hát nem-e méltán várhat hálára ez a nép. Ezt kérdezzük az egész világtól és Ausztriától is! Jól tudjuk, hogy az ellenséges világ tiszteletteljes bámulattal, lovagias elismeréssel adózott a magyar vitézség és rettenthetetlen bátorság erényének. Jól tudTengreion. (Azoknak irom, kik nem szeretik az Életet, de az Élet szereti őket.) Hogy megútáltam már az életet. A kezem reszket ... szemem réveteg. Szivárványt sem fest a lelkem egén A régen elsírt . . . messzeszállt remény . . . Most itt hagyom! — ezt gondoltam vakon Es nagy vizekre szállt a csolnakom. Kacagva mentem! Büszke, bátor ember Amint köröttem üvöltött a tenger . . . És vihar jött! Iszonytató orkán, Hogy rongyba hallott alá a vitorlám. A kormánylapát szerteszét esett És életemre száz halál lesett . . . Mind visszajöttek a régi képek, Nagy álmodások! Lányok, fehérek. Mintha csók égne itt az ajkamon. . . . Ha visszatérnék! Hátha megkapom . . „ Oh hátha egyszer még hozzám jönne És ajtóm előtt hullana a könnye. A karját tárná . . . szeretve . . . vágyva, Mikor leomlik csendesen az ágyra . . . . . . Reszketni kezdtem! . . . óht gyáva lélek! Mert már homlokon csókolt az Élet! És sirt és félt bús földi testem . . . Hogy a csolnakban lassan térdre estem . . . . . . Ó Te. magasztos, szent Isten — ember Csillapuljon le mégegyszer a tenger . . . (Nagykároly) Margitay Imre.
