Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)
1917-10-10 / 43. szám
TÁRSAD AL M IJETILAP. \ Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Rüegjelenik minden szerdán. Előfizetési árak Egész évre ............................... 8-— kor. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő: Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Eél évre.................................... 4 — „ Dr. Adler Adolf Rédei Károly. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentő Negyedévre .... . . 2 - , Laptulajdonos és kiadó : r.em fogadunk el. Egyes szám........................... Tanítóknak egész évre . . —20 , 6‘- „ a „Nagykarolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. NylUtér sora 50 ílll. Kéziratok nem adatnak vissza Agazdasági háború. Irta; Margitay Imre. III. A nemzeti földmivelés. A földmivelés is legyen nemzetivé! Ne a külföld, hanem a magunk számára termeljünk. A mi iparosaink raktárát és a mi hazai gyárainkat töltsék meg azok a nemzeti termelvények, melyek a mi apáink, fiaink vérével meglocsolt hazai tőidből fakadtak! Képezzünk és neveljünk egy olyan földmivesosztályt, ki szakszerű miveléssel a termelést oly fokra tudja emelni, hogy nem leszünk kényszerülve külföldi termények behozatalára. Honosítsunk meg új termelési ágakat, s azokra vonatkozólag pedig, melyek honi földünkön meg nem teremnek, nyissunk kaput kelet felé. A magyarság jövője. A nemzet gazdasági megerősödésének keresztülvitelére rövid idő áll rendelkezésünkre. A nyugat müveit nemzeteinek gúnyolt népei már szivünknek szegezték a fegyvert s az ellenünk indított uj háború rövid időn belül, a fegyverek elpihenése után azonnal kezdetét veszi. Ne találjon készületlenül bennünket!! Már most igyekezzünk megvalósítani, már mo3t igyekezzünk lerakni a nemzeti nagyság alapköveit! Ha a nemzet iparilag megerősödött, akkor nem félünk a gazdasági háborútól! A mi ellenségeink iparos államok — anyag nélkül, anyagot mi és a kelet szállítunk neki!. Ha mi önmagunkat a szükségesekkel eltudjuk látni és nekik nem adunk, akkor mi üzenhetünk háborút nekik. Akkor követelünk uj vámpolitikát! Határunknak az elzárását nyugat felé. A mi szállításaink, kivitelünk nélkül az éhhalál és nélkülözés fogja felemészteni gonosz lelkűket! Követeljük a nemzetnek teljes önrendelkezési jogát és szoros közeledést kelet népeihez. Ezen az utón kell keresnünk nemzeti nagyságunkat. Ha pár éven át egy kissé igazságosak leszünk önmagunkhoz és megtudja Európa többi népe azt, hogy a mi kegyelmünk nélkül elvesznek, a mi barátságunk nélkül szánalmasak, akkor fogják elismerni nemzetünk, kizárólagos magyar nemzetünk teljes világi nagyságát és alázattal fognak bünbocsánatért kopogtatni Hunnia kapuján . . . (Vége.) Színház. Végre megnyíltak a kapuk a nevezetes házon, mely kérkedve hirdeti, hogy szedetett városunk is óhajt a múzsák kedvébe járni. Szó sincs róla, ezelőtt sem voltak beszegezve a kapuk, de azon művészetnek, melynek pár nappal ezelőtt hajlékot adott, múzsáját megnevezni képtelenek vagyunk. Talán csak nem Vulkánusz az ö neve? Igaz, hogy ő nem múzsa, de a tűz ura?! Hála az Égnek, túlságosan nem kedvelte meg a neki átengedett csarnokot, egyszer forrón megölelte, de csókja már nem éghetett büszke homlokán . . . Légy üdvözölt bájos Thalia, a visszatértnek fülében csengjen elsőnek a szeretet szava. Sok szépet, sok újat hoztál . . . sok szép reményünknek adósa maradtál . . . Ne vegye zokon a bájos primadonna, hogy művészetének vastapsokkal nem hízelegtünk s ugyanezt bocsássák meg nekünk a nagy múzsának többi leányai és fiai is, mert vasfüggönyünk hullámos teste az ezután szü- letendök csoportjában alussza reménykedő álmát az árnyékvilágban. No de ne legyünk sokat követelők s ha elnézzük színházunk felszerelésében mutatkozó hiányokat, ugyanezt tőgyük meg színészeinkkel szemben is. Ha volt valami botlás játékukban, ha véletlenül előbb megértettük a súgó szávait, mint a szereplőét, ha a faragatlanságot durvasággá is hizlalta játékában valaki, mindTÁRCA. Nocturne. Irta: Ozorainé Kálmán Margit. II. A férj, hiába várván válaszra, fölállott, gyöngédén megfogta kezét és szemébe nézett ... Az asszony fölócsudott. Nála szokatlan hevességgel kivonta kezét és elfordulva csak annyit mondott: — Tévedsz . . . Majd a veranda túlsó felére sietett. -De mintha ez a térbeli distancia megnövelné bátorságát, pillanatnyi pauza után az asszony szaggatottan beszelni kezd. — El akarok tőled menni . . . most már . . . mindketten belenyugodtunk némiképpen veszteségünkbe . . . tovább nincs rám szükséged . . . most már semmi célja nincs áldozatomnak . . . — Nem értem, — ismételte a férj és beleeápadt a nagy, váratlan meglepetésbe. — Nem éried? Mert nem tudod, hogy ismerem árulásodat, melyet a véletlen tárt föl előttem . . . A férj összerezzent. Az asszony az éji sötétség ellenére látta, hogy az aggodalom kö- nyei homályositják el férje tekintetét. Ettől nagyon megijedt. Nem bízott erejében. Tartott tőle, hogy ellágyul férje megindultságán. Nagy erőfeszítéssel összeszedte a gyötrelmes emlékek utolsó szilánkjait lelkében, feltüzelte ma- | gát bosszúvággyal és erőltetett kegyetlenség- j get mondta ki: — Akkor . . . nem szerettelek többé . . . de eltitkoltam gyermekünkért. Még itt maradtam melletted, mig némileg beheged a sajgó seb, melyet az ő elvesztése fakasztott bennünk, de most elmegyek és kérlek, hallgatagon elviselt szenvedéseimért .cserébe, engedj gyorsan elmennern tőled. S bár csak suttogva tette hozzá: nem szeretlek . . . mégis az éjszakai -osöndben mintha dörgö kiáltás lett volna az, mely a férfi szivében kinzó visszhangra lelt. — Milyen rettenetes, a mit beszélsz! — kiáltott föl izgultan a férj. — Noha láttam ezt a fordulatot közeledni, mégis váratlanul ért és alig tudok ellene védekezni. Igaz, elárultalak, de hiszen tudhatod, hogy nem a leN kemben . . . Az asszony méltóságos gesztussal tiltakozott a befejezés ellen. — Ne védekezz ilyen közhelyekkel. Ezeken igazán fölül állok. Most már tudod, hogy akkor sem csináltam scénát, hanem mentem a másik utamon tovább. De a sors elvette tőlem a megbocsátás örök lehetőségét, a mikor elvette tőlem, az egyedüli vigaszt, a melyhez menekültem. Ha akkor még hittem volna benned, ha nem ébredt volna föl bennem, anyai megsemmisülésem után, a megalázott asszony gyásza is, minden elviselhetőbb lehetett volna. De, mert a megbocsátást csak a gyermek közvetítette számodra, fájón észleltem távozása után, hogy teljesen elszakadtam tőled. És most, megfosztva mindentől, elfásulásom után, örök dér, köd vár reám, ha nem engedsz utamra. — A melyen egy férfi vár rád, ugy-e ? — tört ki a férj, inkább fájdalmasan, mint féltékenyen. Az asszony mélyen elpirult, de azért gőgösen igy válaszolt: — Meglehet, de ezt nincs jogod kutatni. Én sem kutattam soha, pedig akkor még ösz- szetartoztunk. A férj az utolsó szótól elvesztette önuralmát és féktelenül megragadta az asszony karját.- Ez az erőszakosság és a hüvösbödő éjszaka fuvalma megremegtette az asszonyt^
